#szar barát

[softicyhuman]

Vicces, hogy épp a dühöm tárgyáról beszélek neked, te pedig igazából leszarod a dolgot és elkezdesz random pofázni. És még te vallod magad olyan barátnak, aki figyel a másikra?

[halalvagyamvan]

Úgy érzem hogy a magány miatt szét esek, és nincs ki összetartson. És annyira fáj

[ket-veglet-kozt]

Egyik nap még azon vitatkozunk, ki szereti jobban a másikat...

A másik nap pedig úgy nézünk egymásra, mint két idegen...

El sem tudom mondani ez mennyire fáj

[pipacsmezok]

Ne fuss olyan szekér után ,ami nem vesz fel.

[pdflower]

Nagyon szeretem Őt.

De tudom, hogy téged sokkal jobban tudtalak volna.

[baszkis-blog]

Olyan szar érzés hogy folyamatosan azon kell aggódnom hogy éppen milyen csajjal beszélget. Vagy hogy mi van ha lát valamelyik csajba olyat ami bennem nincs meg vagy éppen meg van de abba a csajba jobban tetszik neki. Mi van ha az a “csak barát” egy csók erejéig már nem “csak egy barát” vagy nem is kell érintkezni csak egy kellemes megnyugvással teli beszélgetés játszik le kettőjük között, már az is rossz mert már nem nálam keresi a megnyugvást hanem másnál. Egyre többet motoszkál bennem a “mi van ha…” kérdés, tudom hogy nem csalna meg soha de akkor is bennem motoszkál mert ha nem adna rá okot akkor nem is motoszkálna bennem a “mi van ha…” kérdés, és ez a legszörnyűbb ebben az egészbe.

[antisocial008]

Tudok romantikus és érzéki lenni,egy lelkitárs és a csillagokat is lehozom.Tudok bunkó,flegma,oltogatós faszfej lenni. Tudok barát lenni,akivel nagyokat beszélgethetsz vagy akivel egy szar nap után berúghatsz. De az,hogy melyik énemet ismered meg,sosem rajtam múlik…

[csacskamacskamocska]

A gyász

Elveszíteni egy barátságot, azt mondja a pszichológia, ugyanakkora, sőt, talán jobban megterhelő, mint egy párkapcsolati szakítás. Talán azért, mert ezek a veszteségek ritkán lezártak. A barátok csak szétfejlődnek, új kapcsolatokat alakítanak ki, új hobbijuk lesz, vagy más életszakaszba kerülnek. Eltávolodnak, kimaradoznak, végül eltűnnek az életünkből. Akkor is, ha mi még ragaszkodnánk, mert bennünk semmi sem változott.

Hazugok vagyunk. A párkapcsolatok nem engedik meg a hazugságot, hamar lebukik az ember és a napi együttlétben hamar kiütéseket kap az irritációtól, ha már nem szereti, nem bírja a másikat, ha már az is zavarja hogy a másik levegőt vesz. Egy nap mindenki tudja, hogy vége. A barátságok nagyobb terhet bírnak nagyobb toleranciát, több ki nem mondott dolgot. Mert leválogathatjuk, hogy ezt vagy azt szeretem benned, amarról meg ne beszéljünk abban a kis időben amikor kontaktálunk. Nem akkor mondjuk el a problémákat amikor nem bírjuk tovább, hanem akkor, amikor alkalmasnak tűnik. Nagyon őszintének hisszük magunkat, de valójában picit hazugok vagyunk, hogy megőrizzük a másik barátságát. A párkapcsolatban muszáj teljesen őszintének lenni, mert egy kapcsolatnak nem lehet „köd fala, vára”. Tudod, hogy holnap is bennehagyja a vajazókést a vajban, ha nem szólsz.

Ne beszéljünk a kevert dolgokról. Mindig is igyekeztem szétválogatni, de nem mindig sikerült. Talán sosem.

Szóval a gyász fázisai, bármilyen dolog végén: Tagadás (nem, nincs még vége, majd folytatjuk valamikor, ennyi évet nem lehet a kukába dobni, annyi jó dolog volt, stb) Düh (azért de kibaszott geci, mennyi mindent tettem érte, most meg le se szar, kurva anyját, nem is érdemelte meg a figyelmemet, anyja picsáját, kinek képzeli magát, és amúgy is hogy néz már ki?) Alkudozás (nem lettem kidobva, tulajdonképpen én akartam így, ha jobban belegondolok. Nekem volt igazam. De talán, ha ezt vagy azt máshogy mondom, máshogy csinálom, akkor máshogy lett volna.) Depresszió (nem lesz ilyen többet. Tudom, hogy sokféle lehet még, de ilyen már nem lesz. Talán nem is vagyok alkalmas. Vagy nem is jár nekem. Sokat beletettem és teljesen értelmetlenül, mert ez a vége mindig. Fájdalom.) Elfogadás (az életünk tényleg megy tovább, és bár valóban nem lesz ugyanolyan, de lesz más. Más barát, más kapcsolat. Lehet, hogy még nincs, de a világ tele van barátságra és kapcsolatra vágyó emberekkel. Jó volt megtapasztalni, megtanulni azt ami volt. Már csak emlék.) Ezek nem egymás után következek, hanem folyamatosan vannak jelen, váltják egymás óráról órára, inkább csak a mennyisége, súlya lesz jelentősebb egy-egy résznek egy fázisban.

Azt mondják, annyi idő a gyász, hónapokban számolva, amennyi idő a kapcsolat volt években. Én nagyon remélem, hogy nem, mert az durva lenne. Talán a düh részbe tartozik, amikor szeretnéd, ha a veszteség a másiknak is fájna, de a lelked mélyén tudod, hogy ha fájna, nem szakítottad volna meg a kapcsolatot. Meg, dehogy akarsz olyan kicsinyes geci lenni, aki rosszat, fájdalmat kíván valakinek. Dehogy! Semmivel sem lenne jobb. De valami nyöszörög az ember lelke mélyén, hogy ne lépjenek át rajta. Hullámzik az egész, de végre lehet szelíden beszélni magamban, hozzád. Kérlek, ne beszél velem így! Kérlek, tudnál valahogy kedvesebben? Van rám időd? Van kedved? Lehetne, hogy most te...?

Na mindegy, csak egy sztori, de tényleg azt gondoltam, hogy bírni fogom életem végéig. Mindig hullámozva, mindig változva, alakulva, alakítva. Ennyi idősen már se kötni se elveszíteni nem nagyon szoktak barátságokat. Érettebbnek kéne lennünk. De nem. És az ugyanez lesz életem végéig, az végül halálra rémisztett.

[geoparduc]

Annyira szeretném tudni, hogy mitől alakult ki a fejemben ez az irtózatos spirálos szorongás. Mikor szorongok, ezért nem tudok dolgozni és halogatom, de ettől egyre jobban szorongok, mert még nem kezdtem bele és félek, hogy elbaszok mindent, ezért az utolsó utáni pillanatig halasztgatom a dolgaim, amíg egy pánikroham szélén lifegve, egy éjszakai nem alvással összegányolok valamit, amire egy hónapom lett volna amúgy.

Persze annyira szarul vagyok emiatt, hogy értelmes, pihentető dolgokat sem csinálok. Mert ha ilyenkor elmennék találkozni a barátaimmal, akkor már elviselhetetlen mértékű lenne szorongás, hogy nem csináltam meg azt a valamit. Éééés emiatt szorongok azon is, hogy egy szar barát vagyok.

Aztán nyilván elkezdek nem aludni emiatt, ami szintén nem segít a szorongáson. És akkor már már retteghetek azon is, hogy majd megint olyan szarul leszek, hogy gyógyszert kell majd szednem, és az azzal járó külső-belső kontrollt nem viselném el, valószínűleg megint félrekezelnének és retteghetnék a mellékhatásoktól. És itt persze rászáll a kisördög a vállamra, hogy hát soha nem is a gyógyszerek segítettek legjobban figyelni, hanem a falcolás [köszönöm a saját hülyeségemnek, hogy a remek állapotom örömére még egy éjszaka alatt ledaráltam a sorozatot, ahol a sportoló csaj harapja magát hasonló megfontolásból], de hát azt azért már tényleg nem lehet...

És akkor jön a mi a faszt csináljak? Ha teszek egy kört a ház körül, akkor vagy helyrekattanok, vagy elfáradok és elalszom. Ha végre eszem valamit, akkor vagy felmegy a vércukrom és beindul a dolgozás, vagy elalszom. Ha elszívok egy cigit, akkor vagy beáll szuperpozícióba az agyam, vagy elkezdek azon gondolkodni, hogy hány évig él egy galamb és egy 3 órás értelmetlen internetezgetésbe kezdek és nem haladok. És ezt sorolhatnám napestig, mert egyszerűen minden csak olyan 15-20 százalékos eséllyel segít...

Óóóó és nem, egyáltalán nem akarok beszélni róla, pláne nem akarok segítséget kérni. Az csak újabb elbaszott egy óra, amikor nem dolgoztam és csak a mások lelkiismeretét nyugtatja meg, rajtam nem segít. Én nem akartam ez lenni.

[muzligrafia]

a maradék agyvelőm is elforr gec

azt gondolom magamról, hogy egy idő után képes is meg hajlandó is vagyok megenyhülni, főleg egy már ~2 éves barátság után, de mikor

felhívsz, hogy valami baromságot akarsz csinálni a kapcsolatodban

elmondom, hogy said baromság hogy fog lecsapódni

elmondom, hogy ha ez a baromság még csak most verbalizálódott igazán, akkor ne a 4,5 hónapja megismert pasidnak mondd először, hogy mit akarsz, hanem terapeutának, és adj magadnak még 1-2 hetet

elmondom, hogy nem kerget a tatár

majd mindezt félredobva a picsába, rohansz egyirányú vonaljegyet venni a faszerdőbe, és a pasid először szünetet kér, aztán kirakja a szűröd, akkor utána hogy lyukadtunk ki oda, hogy én vagyok a rossz barát, amiért utólag nem állok le pátyolgatni? like, bruh, csak addig kellek, amíg az egód simogathatom meg tutujgatlak, de az előtte való figyelmeztetésem szart se ér? én meg üljek itt, mint valami lelki szemetes? girl, be so fucking for real.

arról nem is beszélve, hogy a párod nagyon kedvelem és megjelent nálam, hogy beszélgetni akar, és elmondta a saját oldaláról, hogy mi történt, és ennek megfelelően kiderült, hogy még a tanácsom is csak egy ferdített sztorival lett kikérve, hogy véletlenül se derüljön ki, hogy mekkora ostobenkó fasz vagy.

azóta pedig szinte csak olyan üzenetek jöttek, amik ferdítenek, hárítják a felelősséget és 95%-ban csak arról szólnak, hogy neki mennyire szar, meg neki mi esett rosszul, és így

bruh.

i cannot.

[banatostenger]

“Nagyon sajnálom ha számodra ilyen szar barát vagyok…akkor minek foglalkozol velem?„

[ajtostolahazba]

Egy nagyon régi, nagyon jó barát, akivel életemben egyszer találkoztam és aki ezer éve tumblista, elveszítette az anyukáját. És olyan szar tehetetlennek érzem magam, és annyira szeretnék segíteni neki, de nem olyan faszságokkal, hogy majd az idő, meg faszom... mert az idő már nem adja vissza...és most írtam neki, de féltem, hogy elhajt majd a picsába mert minden joga megvan hozzá, mert a helyében én se akarnék píszískedni most, de olyan jó, hogy tudtunk beszélni, hogy ahelyett, ami sablonok ilyenkor vannak azt mondhattam, hogy szarjon le mindent és mindenkit és gyászoljon most es fetrengjen őrjöngve, ha kell, mert most ennek van itt az ideje. és annyira sajnálom, mert olyan jó ember és tudom, hogy jobban lesz majd, de most nagyon átérzem a bánatát és úgy megölelném!

Antiszoc szar vagyok, de ha csak 1 percnyi megkönnyebbülést adhattam egy virtuális pohár piával meg 2 őszinte szóval, már nem éltem hiába!

Az anyuka meg remélem már egy vidámabb világban, remek társaságban, egy jó piával a kezében figyeli, hogy rendben lesz minden!

❤️❤️❤️🖤🖤🖤

[ket-veglet-kozt]

Már rég feladtam amúgy.. csak magamnak se vallottam be

[pipacsmezok]

Ha majd elfogadod, hogy többet érdemelsz, jön majd valaki, aki a csillagokat is lehozza Neked.

[what-tacukorr]

Az az igazság, hogy rettenetesen félek. Folyamatosan. Minden egyes nap. Minden második gondolatom arra megy el, hogy aggódjak és féljek. És szorongom. Nekem ez nem csak egy diploma. Nekem ez olyas valami amit bizonyítanom kell magamnak. És rettegek, hogy nem fog menni. És szorongok. És megbénít. Mindemellett fáradt vagyok. Nagyon nagyon nagyon fáradt. És persze sok kedves ember van, sok bizalmas, jó barát. Ez csodás. De mindezekkel együtt is, mégis rettentően kicsinek és kiszolgáltatottnak érzem magam. Szorongok. Nem olyan kis kedvesen, hanem egészségtelenül. És már a praktikák is egyre kevésbé működnek. Itt lobog körülöttem minden szar. Gyermekkori szarságoktól kezdve minden itt toporog és arra vár, hogy foglalkozzam vele. Velem. Magammal. És nem tudok. Mert a heti 40óra munka és a folyamatos készülés és nem mellesleg a rengeteg szorongásra és bénultságra költött kalória és éber idő még így sem elég. És M. szavai visszhangoznak: “hol vagy Te? Hol vagy Te ebben az egészben?” Na igen. Hol vagyok én? Mikor kezdődhetek el újra? Olyan mintha megtorpantam volna. És innen úgy érzem csak úgy tudok továbbjutni ha végre megvan ez a bánatos papír. Akkor kezdődhetek én. Akkor jöhet a terápia, a normális étrend, a gitározás, és minden ami én vagyok/lennèk/lehetnèk. Most tényleg mintha épp emésztenének. Rohadó tápanyag vagyok a gyomrában. És sajnos nem semmi sem boldogít úgy, semmi sem feledtet, hogy valóban hátra tudjak dőlni. Én csak nyugalmat akarok végre. Végre nyugalmat és békét. Időt.

Szeretnék megbékélni végre magammal, a velem történtekkel, a csalódásaimmal, a bűneimmel, a hibáimmal és minden itt toporgó dolgommal.

Mindegy. Persze nem mindegy. De megint csak úgy fekszem le, hogy nem változott semmi. És holnap megint lesz egy csomó dolgom, amit nem fogok megcsinálni. Csak a felét. Ha jobb napom van. Mert nem bírok többet.

És hétfőn munka. És szerdán eChem teszt.

Aludj jól Teo! Szeretlek!

És ahogy B. mondta,

“Nem eshet örökre!”

[pokmajom]

Én nem hittem a fika kultúrán nevelkedett, ballib kritikusoknak,

úgyhogy jól megnéztem a magyar Trónok harcát és hát tényleg elég szar lett. Nem nagyon szar, meg én amúgy is imádom ezt a történelmi dokumentum- játékfilm műfajt, de ha már annyi duma után, végre született egy történelmi film, attól sokkal többet vártam volna. Már az se tett jót a produkciónak, hogy láthatóan, csak NER barát, vagy legalább NER neutrális színészeket lehetett alkalmazni, de legalább a fontosabb szerepekre jutott 4-5 megfelelő pedigréjű, valódi színművész. (Köztük természetesen a NER Thuróczy Szabolcsa, Trill Zsolt.) Viszont ez a didaktikus, a nézőt hülyének tekintő történet mesélés, aminek csak az a fontos, hogy II. András minden szögből hatalmas hősnek látszódjék, rémesen idegesítő. Kedvencem, mikor a narráció szerint, a teljesen felesleges kereszteshadjárat, szállítási költségeinek fejében, "BÖLCSEN átengedte Zárát a velenceieknek."

Utoljára ilyen mondatokat, az "Így élt Szamuely Tibor" című, méltán népszerűtlen könyvben olvastam, ami többek között, arról értekezett, hogy ennek a kiváló vitaképességű kommunistának, még a falvak lakosságát is sikerült meggyőznie a forradalom nagyszerűségéről.