the-coffeine-journals - Tumblr blog

[the-coffeine-journals]

18675 - Mikropublikációk

A bezártság és az internet hihetetlenül feltüzelt állapotai arra késztettek, hogy az elmúlt időszak során jómagam is csatlakoztam a mikropublikációs mozgalomhoz, melynek lényege, hogy a figyelem, népszerűség és hírnév szüntelen hajhászása helyett mozgalmunk tagjai megpróbálják ezen tényezőket csökkenteni, és arra törekedni mind írásaikban, mind véleményeikben, hogy az undor és az általános népharag kiváltása nélkül a lehető legnépszerűtlenebbek legyünk. Ám míg ez a feladat sokak számára humorosnak vagy épp egyszerűnek hangozhat, valójában az egyik legnehezebb feladat a kreatív elme számára, mely hajlamos úgy viselkedni, mint egy neveletlen gyerek. Amikor próbálod erőltetni, hogy kipattintsd a zsenialitás ragyogó szikráit teleszarja a lapokat, aztán a billentyűzetet, majd a monitort, ám ha úgy döntesz, hogy támogatod ebben a destrukcióban és szándékos hulladékot gyártasz, ellened fordul. Hiába próbáltam írni a legunalmasabb témákról, mint a körömpiszok elképzelhető kategóriái, vagy a sárga színű autókban megfigyelhető szürkeárnyalatok önkifejező ereje, sajnos szembe kellett néznem az elkeserítő ténnyel, hogy népszerűbb kezdtem lenni mint valaha, és még a mozgalom tagjai is elkezdtek megutálni és kinézni, mint túlzottan ismert, képmutató és komolytalan zugfirkászt.

Így éltem az egyetlen alternatívával és elkezdtem csökkenteni a platformok számát, illetve nehezíteni elérhetőségét azoknak, amelyeken szünni nem akaró agymenésfolyamaim még elérhetőek voltak. Az első változatban minden kéziratomból elkészültét követően papírrepülőt hajtogattam, és útjára indítottam panelom ablakából a legközelebbi, legígéretesebbnek tűnő gyárkémény felé, ám kezdeti sikereimet később újabb kudarc fogadta. Adoniszi testi adottságaim ellenére ugyanis némely irományom a kémények torka helyett az utcán landolt, ahol miután a környéken cirkáló olvasóim felfedezték a forrást és megsejtették a mechanikát, hamarosan lepkehálókkal és egyéb eszközökkel várakoztak a környező épületek tetején, kiéhezve az újabb és újabb lapokra, melyeket elfogásukat követően preparálhattak, kidiszíthettek, majd sokszorosíthattak a magazinok, múzeumok és cipőtisztítók számára.

Utolsó lehetőségemként alakítottam hát át nyomdám természetét a kapacitás csökkentésével, és minden írásomból egyetlen egy példányt nyomtam csak, mely ráadásul soha semmilyen formában nem hagyhatta el szerény lakásomat, még azután sem, hogy az egyes lapokat már nem tudtam finom érett sajtok illatától terhes cipősdobozokba száműzni, sem a polcokra rendszerezni. Ellepett a saját elmém salakanyaga, amit alpáribb kifejezésmóddal talán úgy is leírhatnék, hogy elkezdtem fulldokolni a saját szaromban.

Így most szakítanom kell a mikropublikációs elvekkel és folytatnom a nagy kísérletet, mi történik ha tulajdon tébolyom találkozik a világgal és roskadozó polcok helyett olyan felületekre kerülnek, ahol bárki más megtekintheti őket, majd dönthet úgy, hogy rövid szemrevételezésüket követően kitörli velük a seggét, vagy úgy is, hogy begyűjti, majd filmre adaptálja történeteimet, melynek költségvetése minden bizonnyal az egekbe rúg majd, ráadásul iszonyatosan kellemetlen és rosszindulatú partner leszek ebben a folyamatban, de összességében valami Oscar-díjra jelölendő remekmű is születhet belőle, feltéve ha a díjátadó előtt valamilyen kegyetlenül potens tudatmódosító szer hatása alá tudjuk vonni a zsűrit.

Ameddig erre nem kerül sor, addig meditáljunk és ürítsük elménk salakanyagát szavakba úgy, hogy felcímkézzük annak, ami, és meglátjuk mi történik így vele, velünk egy egyre sűrűsödő, átláthatatlanabb örvényhez közeledve, mely mintha szépen lassan felőrölné a rend, rendszer, esztétika és a elv minden formáját, mígnem végigvonulnak az utakon a nyers csirkecombokkal békabőr dobokon félpucér emberek kifaragott dinnyehéjjal a fejükön, hirdetve, hogy csak ők normálisak és mindenki más hülye, miközben saját elvük is csak annyira szilárd és stabil, mint a hevített pillecukor. Cigarettába sodort pontyokat akarok látni nyers csirkébe töltve, ami nem állhatja a nyomadafestéket, mert időben laminálták. Valamit, amit nem lehet bekategorizálni, mert túl szomorkás és tragikus ahhoz, hogy igazán nagyot lehessen derülni rajta, túl komolytalan, hogy keserű köpködés legyen a magyar valóság gyomorkeserűjébe, túl igaz, hogy fikció legyen, túl bizarr ahhoz, hogy bármilyen valóságkonstrukcióba illeszkedhessen és túl teáscsésze ahhoz, hogy sajttal lehessen etetni.

[the-coffeine-journals]

89065 - kiégés lenne a címe, de kit akarok átverni lassan félévente égek ki, mint az olcsó villanykörte

A posztokat elnyelte a gépezet, ahogy a novellákat, a játékötleteket és a szervezéseket is. Formákat próbálok alkotni, de a monitorom egyre bizarrabb hullámokat gerjeszt, amelyek egyre szögletesebbre tömörítenek és azt hiszem előbb vagy utóbb géppé változtatnak.

Megpróbáltam egy seregnyi bolhává lebontani egy seregnyi elefántot, de rám törték az ajtót és közöltek, hogy ha annyira zavar az a sok elefánt, hát vagy menjek nekik egy kalapáccsal és elegánsan verjem agyon őket, vagy leszek szíves befeküdni eléjük, hátha túlélem amíg kivonulnak a házamból és nem jönnek a helyükre mások.

Nincs olyan öröm, élvezet és szín, amit a jelek szerint nem lehetne kitartó munkával kiáztatni és kidörzsölni. A kedvenc öltönyöm olyan szürke, mint a templomi egér és már nem vált ki más reakciót az emberekből, mint egy unott vállvonást. Kiment a divatból és vele együtt én is, pedig csak a mosdót kerestem, nem a kijáratot. Azóta a bejáratot sem nagyon találom újra.

A szerkesztőm azt állítja kezdek széthullani és kicsit összeomlani. Részletekben túl sok értelmet, kohéziót és higanyt tartalmaz a szövegem, ám tartalmilag rövid, keserű és üt, mint a napon felejtett kőművestüske. Az agyam kezd visszafejlődni tőmondatokra, és az izgalmas, fordulatos cselekményekből, ötletekből nem marad a végén több, mint hogy valaki jön, valaki megy, valamit csinálnak, valami megváltozik, de a dolgok összképét tekintve valójában semmi. Mire is gondoltam, amikor ezt a bekezdést elkezdtem írni?

A kreatívok nem elég polkorrektek ezért a kreatívokat szűrni kell és törölni kell. Hamarosan az lesz az igazi kreativitás, amikor polkorrekt, elfogadhatóra szabott személyiségeket tervezünk magunk számára és azokat elkezdjük mások előtt előadni. Vakcinaellenző fényevő akarok majd akkor lenni, aki valójában az Alpha Centauriból származik, és ha eléri a tizes szintet, választhat, hogy menedzserekkel párbajozó félKaren lesz vagy közösségi médiás hóhér. A kreativitás elsődleges feltétele mindenekelőtt szabadnak lenni, a szabadság viszont mostanában nézőpont kérdése kezd lenni pont ott, ahol eddig lehettél az, aki akartál és tehettél azt, amit akartál. Árkádiát felfedezte a tömegkultúra és bazárt nyitottak benne, egyes részein pedig megindult a dzsentrifikációs beruházási folyamat is. Aszcendálni kell öregem, aszcendálni vagy transzcendálni, vagy amit akartok, csak el innen valahová, ahova ezek még nem találtak el. Múltkor be akartam ülni a kedvenc romkocsmámba elmerengeni az urbánus mitológián, de felvásárolták és Starbucks lett belőle, ahol már csak a Starbucks által jóváhagyott szövegek írodhatnak, holott még ellentmondásos korszakában Bieber Justinius is megénekelte, hogy Starbucks az nem kell bébi ó bébi jeee. Írtam hát nekik egy potenciális novellát, de az elbírálóknak visszatérő rémálmokat okozott, azóta nem kell Starbucks, nekik sem kellek én. A panelomból kilakoltatták arzénbácsit és a helyére ügyvédek költöztek, mindenhová mindenféle ügyvéd olyan hanggal, mint a rádióbemondók. Kérek egy nagy adag koffeint, fel kell az agytekervényeket pörgetni, mert a konformizálódás maga a halál, ezt ép ésszel nem lehet kibírni.

[the-coffeine-journals]

2689 - amelynek aztán végképp nincs semmi értelme

A hétfő reggelek ellen nincs igazán hatékony gyógymód. Alattomosan feltörő kórság, mely a természetes gondolkodásmenet teljes megszakításával próbálja ledegradálni gazdag érzelmi és tudati rendszerünket egy gyűjtögető, szüntelenül dolgozó hangya szintjére, hogy aztán kifacsarva és reményvesztetten hagyja hátra megpusztulni a sekélyes elmefolyadékok végtelen patakjában.

Nem segít a kávé, sem a szilvás tea, de még a minősági kínai gyorskaja sem, pedig azzal ráadásul még élni is kell, amíg a kínai importok egészségügyi korlátozása mellett még valódi fűszereket tudnak használni hozzá makói paprika helyett. Ha az egészségügyi krízis még inkább elhúzódik, a világ kínai konyhaművészete a bábeli káoszra fog majd emlékeztetni, mely megfertőződik minden ország sajátos ízlésével és hozzávalóival, unokáink pedig majd csak nézhetnek majd, mégis miféle kínai ínyencfogás az, amelyben velős pacal és tejföl az alapanyag. A nemzeti identitás mindenhol feloldódik, mert mind megtanultuk az internet eldugottabb zugaiból, hogy ez a háttérhatalom célja, kivéve ha valójában nincs háttérhatalom, mert akkor kénytelenek leszünk szembenézni a ténnyel, hogy csak mindenki ennyire inkompetens, és ambíció, megalománia ellenére még a világ feletti hatalmat sem tudta senki átvenni.

Ez a dögletes rosszérzés pedig csak terjed szépen lassan érből-érbe gyomorba, vesébe, áthatja a test minden érző szervét, mígnem eléri a célját, és sikeresen megmérgezi a józan gondolkodást. Szigorú koffeinkúrára van szükség ilyenkor, a gondolkozás olyan kényszeres megváltoztatására a legkülönfélébb váratlan módokon, amely képes kijátszani szellemi és fizikai nyavalyák minden fajtáját addig a pontig, amíg azok teljesen összezavarodnak.

Ilyen elmefuttatás például, hogy a szendvics, amit ma reggel magam elé tettem, igazából nem létezett. Hiába éreztem az illatát, a kenyér ropogós, forró burkát az olvadt sajt és finom fűszerek körül, mindez csupán elmém illúziója volt, természetes reakcióként arra az igencsak meggondolatlan lépésre, melynek során minden vagyonomat teljeskiőrlésű barnakenyerekből épített páncélszekrény gondjaira bíztam, ami a levegő magas páratartalma mellett megpenészedett és lágy, szőrös kékeszöld testamentumába olvasztotta a kincseket, amelyeket időskori nyugdíjam kiegészítésére szántam. Ezért nem tudtam karriert váltani sem időben, és fantasy regények írására adni a fejemet, mert tovább kellett innom a kávét és meditálnom a lidércnyomások alakváltozatain, melynek folyamata felfedte előttem a nagy titkot, hogyan lehetnék képes észrevétlenül superfoodot termeszteni mások aurájában, majd azokat észrevétlenül lelegelni, hogy újdonsült erőre kaphassak.

Különben sem egyszerű ennyi időt taposómalomban tölteni, hiszen nincs az a jazz, amely igazán élvezetes és szórakoztató formát ölthet ilyen mértékű elnyújtott fellépőidő következtében. A jó muzsika lelke mindig is a művész lelkének apró rezzenéseiből indult ki, és nekem elhihetitek, ha az a lélek már nem tud arany tojást tojni, hát a zene képes akár a legfrissebb tejet is elaltatni addig a pontig, amíg az apró csuportok elárasztanak egy egész kamrát és a legnagyobb edzőguruk támogatása mellett sem akad rájuk elegendő fogyasztó.

A helyes út talán a folyamatos pörgés fenntartása lenne, ám tudósok hatékony kimutatása szerint ez a folyamat túlságosan értelmes, túl sok értelme lenne és még végül túl koherens lenne, ami megakadályozná a madarak repülését, az afrikai dzsungel kávétermelő robotüzemének kipárolgását, a névtelen levelezőtársak tolla elekadna egy horpadáson a papírlap anyagában, azon keresztül pedig lyuk nyílhatna, melyen át távozhatnának nyom nélkül a szabad gondolatok. És olyan zene, olyan költészet és művészet maradna csak a nyakunkban, amelynek nagy eséllyel  sem eleje, sem vége, sem célja, mert a részek, amelyek képessé tehették volna, hogy bármiféle értelemmel rendelkezzen, kifolyt a papírlap lyukain át valakinek a cipőjére, aki a szennyeződést észrevéve nemes egyszerűséggel és felháborodással beletörölte azt valamibe.

Se eleje, se vége, se célja, se értelme.

Első nap az iskolában és rettegek a testneveléstől és számolom az időt hétvégéig, amikor már csak nyugodtan képregényeket olvasgathatok. Első nap az egyetemen és még ég bennem a honvágy, még aludnék, még szívesebben foglalkoznék mással. Első nap a héten, és tudom, hogy el kell küldenem a gondozómat gyógyszerekért, mert ugyan van még valamennyi a dobozban, de mindig előre kell gondolkodni, senki sem tudhatja, mikor áll be a válság, amely felemészti a készleteket és egy hetvenéves junkie-val tesz egyenlővé, már amíg a szükséges anyagok hiányában különböző szerveim fel nem adják az elvárt szolgálatot. De tulajdonképpen még csecsemő vagyok, így halvány fogalmam sincs, mi az a hét, mik azok a napok, csak sötétség és fény sejtelmes váltakozását érzékelem, és mentes vagyok még minden átkozott idegeskedéstől, amit a felnőttek magukra erőltettek, hogy a világuk kiszámítható lehessen, mint valami hatalmas óramű, de nem vették észre, hogy az óramű, amit építettek, már a kezdetektől fogva rozsdás, pontatlan, kiszámíthatatlan és fenntarthatatlan volt. Talán csak egy kis lökésre van szüksége ahhoz, hogy visszafelé vagy kifordítva járjon és mindannyian visszaléphessünk oda, ahol még mintha minden lassabb, nyugodtabb és kicsit csendesebb volt. Még a koffeinbe, kiégésbe és értelmetlenségbe fulladt hétfő reggelek is.

[the-coffeine-journals]

11036 - ami visszatérés is lehetne, de igazából csak az agyam dobta el az ékszíjat és ez a tumbli a személyes illemhelyem, ahová a brainfuck melléktermékeit üríthetem

A koffein menekülés az élet egysíkú monotonitása elől. A koffein a motiváció, ami elég erőt ad ahhoz, hogy kiszakadjunk az ökomenikus kaptártudatból, és közelebb kerüljünk önmagunkhoz, bármennyire is rémes a helyzet, amiben önmagunkat hagytuk. A koffein művészet, meditáció és műveszetet szül, a művészet pedig csodálatos dolgokat a monotonitás ellen.

Védőruhára van szükségem a közösségi média ellen. Csak idő kérdése, amíg a közösségi médián elkezdenek terjedni a tudatot szennyező vírusok, és mire ez bekövetkezik, mire a látóidegeimen keresztül eljuthatna valami, amivel bokán foshatom magam és magánhangzókat ismételgetve összegörnyedek a klaviatúra előtt, szükségem van egy virtuális védőruhára.

Szükségem lenne egy virtuális egyházra is. Kell, hogy szülessen egy virtuális egyház, ami hirdeti a mémek és az internetek nyújtotta boldogságot, és védőszentjeiként tiszteli Shreket és az összes elvont, jóízlést és hagyományos logikát meghaladó kreálmányt. Egységesíteni kell az online tereket, elvetni a komolyságot. Minden álhír, amit a két szemünkkel, ép eszünkkel nem láthatunk. És boldognak kell lenni, mindig minden aspektusnak azt kell mutatnia, hogy boldog és tökéletes vagy, mert különben nem számítasz, csak számjegy vagy, statisztika.

A különleges emberek mind boldogak, alapvetően boldognak kell lenniük, különben nem elég szép és hiteles amikor összeomlanak és szenvednek. Ha valaki túl tökéletes, annak egy idő után szenvednie kell, hogy vezekelhessen, különben rajongókat és csodálókat veszít. Rajongóként nem szeretünk szenvedni, vezetőinknek és példaképeinknek kell megmutatniuk, hogy szenvedni szabad, szenvedni természetes. Kivéve amikor kimegy a divatból, mert akkor csak hiszti az meg tök gáz.

Megkevertem ma a kibertér tarotját, és a lap amit dobott nekem az 1999-es év legmeghatározóbb filmjei voltak. A gurum szerint ez azt jelenti, hogy vissza kell vennem az elvárásaimból és emlékeznem arra, hogy hogyan álltam az élethez még 1999-ben és milyen értéket hozok magammal onnan. 1999-ben még nem volt sem kávé, sem internet és pár elcseszett dolgot leszámítva már nem emlékszem mi történt 1999-ben, vagy úgy egyáltalán az internet és a kávé előtt. Az internet és a kávé adott nekünk igazán életet, vagy irtott ki minket, attól függ melyik oldalról nézzük.

A tarot amúgy baromi jó téma, mert lényegében egy személyes dolognak kellene lennie, de az internetek népe ma már elvárja, hogy a személyes szennyesedet is kiborogasd, mert különben nem lehetsz eléggé hiteles. Ha eléggé hiteles akarsz lenni, nem titkolhatod el sem a tarot olvasásaidat, sem azt, hogy egy fárasztó nap után milyen színű csíkot találtál az alsóneműdben. Ha megosztod a tarot olvasásaidat is, kiárusítod a legbensőbb mentális utazásodat és folyamatosan van alapanyagod a kontenthez.

Erre leírhatnám, hogy a kontent a király, de igazából a kontent csak a nagy arkánum lapjai. A többit még unlockolnom kell és ha nem veszek virtuális valutát, egyre többet kell farmolnom.

[the-coffeine-journals]

2579

A némaság néha képes alaktalan szürke felhőként körbefonni az agyat. Nem tudtam még megállapítani, honnan származik ez a furcsa, fojtogató kipárolgás - talán az ágy mélyén gyökerező poloska-kolóniák hozadéka, talán az őszi levegő hozza magával, talán csak a füst a mindig fulladásra kész kiégésből.

Meglassulunk egy olyan időszakban, amikor a jelek szerint a világ és a természet is a folyamatos gyorsulás hívévé vált. Novemberben szüretelem a frissen termett epret és arra gondolok, hogy tíz év múlva vajon elfogadott karácsonyi vacsoraelem lesz-e a főtt kukorica és a kovászos uborka, esetleg a forró estéken karácsonyfa helyett a kinti tűzhelyet üljük-e körbe tradícionális karácsonyi szalonnasütéshez.

Újra és újra felvetődik a gondolat, hogy talán nekem is rohannom kéne, rohannom és üvöltenem, és elfogadni az orvosi utasítást, hogy még több koffein kell, hogy be kell feküdni valahová kezelésre, mert egy ideje nem arra kelek, hogy egy repülő szivárványos unikornis betöri a hálószobám ablakát és Arnold Schwarzenegger hangján közli az ajánlott napi feladataimat. Vagy én betegedtem meg, vagy őt ették meg valahol a lovak. A lovak megeszik egymást és a távoli rokonfajokat is. Azt hiszem az emberek is hajlamosak erre, csak kicsit szadistábban, hogy nagyobb örömüket leljék benne.

Talán utaznom kellene, talán lenyugtatnom magam, és akkor könnyebben csatlakozna vissza az agyam kevesebb koffeinnel is a nagy kaotikus szimulációba, hogy lássa az egykori hőst a kiégett alkoholistákban és a távoli élet jeleit a csillagokban, ahogy párkereső hirdetéseket morzéznak a hajóikról, mert már a hatvanas évek óta tudjuk, hogy a Marsra két dolog kell a Földről: nő és Télapó.

[the-coffeine-journals]

11897

A kápuai teáknak csak addig jó a szavatossági ideje, amíg a gonosz varázslók le nem másznak a dzsungelmintás falvédőkről vízvezetéket szerelni. Ez a dolgok rendje, nem azért mert különösebben értelmes lenne vagy mert a kápuai teák szavatossági idejét képtelenség másképp megállapítani - pusztán az az érzésm támadt, hogy ennek a világnak és ezeknek a pillanatoknak szükségük van falvédőkön élő gonosz varázslókra, a gonosz varázslóknak pedig egy koncepciójukhoz hasonlóan nyakatekert célra, amely megindokolja a létezésük célját. Mármint azon az egyszerű érven túl, hogy szívesbben élnék olyan világban, ahol ilyen lények élhetnek, vagy legalábbis emberek, akiknek a fejéből ilyen lények kipattanhatnak, mint egy olyanban, amelyben nem.

Az alternatíva a szürkeség fojtogató kényszerzubbonya lenne, gyógyszerekkel és sterilizálószerekkel dúsított, belénk töltött szürke maszlag folyamatos újrakérődzése egy végeláthatatlan, céltalan gyártósor mentén, amelyen talán azt hinnénk, hogy néha történik valami érdekes, de valójában már rég nem működik, a termék ugyanis nem a szalagon, hanem a szalag mentén áll.

Egyszerűbb volt sok koffeinnel és egyszerűbb volt egy olyan internettel az agyba drótozva, amelyen még volt helye az indokolatlan szexuális botrányokba kevert klassikus mesehősöknek, a fanfictionnek, a politikai inkorrektségnek és az alacsony felnbontású macskás videóknak. Hiába lett jobb a technológia és intenzívebb a koffein, ha kiveszett belőle a velő, belepótolták a speciális, személyre szóló kriptonitunkat, és hirtelen arra ébredtünk, hogy nem szupermenek hanem szuperpanelemberek vagyunk mind, összemocskolt alsóneműben, gyorskajás dobozokkal és üres palackokkal tarkított padlón, egyre több felelőséggel és feladattal és elvárással irántunk. Megindult a szürke homály, a narratíva klisés lett és kifakult, és mind nyáladzó betegek lettünk, akik olyannyira vágynak egy utolsó, újabb löketre, valamire, ami végigperzseli neuronjainkat és kiakasztja az információtúltengéstől kiégett agyat, mint koffeinfüggők az első adagra, ami beindítja a napot.

Ki kell magunkat írnunk és mesélnünk az átlagos céltalanság börtönéből.

[the-coffeine-journals]

168 - arcleszívó agytapasz

Tekintettel arra, hogy a valóságokból megkezdték az életöröm kiszipuzását, azt hiszem, érthető volt távollétem. Egészen eddig a percig azt hittem, hogy a nevem valójában Gipszakovics Elemér, és a porszívótőzsdén dolgozok számformázóként, míg egy kimagaslóan erős koffeinoldat magamhoz nem térített és le nem téptem a bőrömre nőtt nyákos álarcot, ami parazitaként élősködött kiüresedett, szokatlanul nyugodt tudatomon.

Ahogy letéptem, elkezdtem ismét a megfelelő logika és világítástechnika szerint szemlélni a világot, legalábbis a számomra megfelelő szerint. Ráébredtem például, hogy porszívótőzsde igazából nincs, és egész idő alatt egy kartondobozban ültem két panelépület között és üres hamburgeres dobozokat tologattam. Szörnyű felismerés volt! Vajon hány hivatalnok, ügynök és bankár lehet még, aki azt hiszi, valami hasznosat csinál, holott egy lepukkant lepratelepen tologat rozsdás irattartókat, összetört nyomtatókat és bámul valójában betört, kiégett monitorokat, miközben egy egyre ráncosodó, emberi arcra emlékeztető féreg lassan felzabálja az agyát. Ha kimennék az ilyenek közé egy tekercs vécépapírral és azokat szelvényenként elkezdeném közéjük dobálni, miközben azt kiabálom "Pénz, pénz, tőzsderészvény" es egymás hegyén-hátán gyilkolnák egymást, minden szelvény vécépapírhoz emberi vér tapadna és így a vér tulajdonképpen egyenlő lenne a szarral.

[the-coffeine-journals]

91 - adógyűjteményesi káposztabefőtt ami valójában puszta kizsákmányolás csak kissé furán leírva

Panelom egyik legkevésbé kedvelt lakója a Bukott Bankár. Létezésének már azt a puszta tényét is kérdések és találgatások övezték, hogy egyáltalán az élők sorába tartozik. Az ugyanis közismert volt, hogy pénzügyi karrierjének a Gobulinista Pénzügyi Lázadás vetett véget, amikor egy nap alatt nem csak arra derült fény, hogy léteznek idegenek a Pertuma-ködben, de arra is, hogy régóta Kajmán-szigeti offshore befektetési alapként használták a Föld nevű bolygót. Továbbá ezek az idegenek igen bosszúálló természetek voltak, így tulajdonképpen egyáltalán nem volt meglepő, hogy miután felfedezték, hogy befektetéseiket a bankok rohadt narancshéjra cserélték egy nem túl kedvező, veszteséges befektetés után, végigperzselték az összes bankot és látványosan felkoncoltak minden pénzügyi szakembert, aki csak az útjukba került és nem tanult meg időben arámiul.

A Bankár így minden valószínűséggel távozott az élők sorából, ám ez nem bizonyult elegendőnek ahhoz, hogy ne folytassa létezését és soha véget nem érő befejezetlen feladatát, miszerint a legkülönbözőbb jogcímeken beszedjen és magáénak ítéljen akkora összegeket, amekkorákat csak tudott. Az idős nyugdíjasoktól a macskájuk után járó járványvédelmi adót sajtolta ki egy olyan törvény szerint, amelyre már csak egy idős hajléktalan képzeletében élő sajtkukac emlékezett. A fiatal pároktól lakhatási költségeik többszörösét, hogy így elláthassa kevésbé szerencsés, alternatív dimenziókban élő megfelelőiket, akik természetesen valójában már távoztak az élők sorából, ám az adminisztráció ezekben a dimenziókban különösen lassú és túl gyakran téved ahhoz, hogy ezeket a hibákat egy jogorvoslat időben kideríthesse. A macskákat pedig egyszerűen kiherélte. Ehhez nem volt joga, de nem is akadályozta meg benne senki, a Bankár pedig stresszes élete miatt egy szadista állat is volt egyben.

Eddigi egyetlen találkozásom során, amikor megpróbált kiforgatni kevéske vagyonomból, otromba tréfát követtem el vele szemben - megtanítottam a mandzsettagombjait beszélni, akik ezt követően folyamatosan szekálni kezdték hamiskás, bájgúnár mosolya és aprócska férfiassága miatt, szégyenében pedig eltűnt és azóta sem mer elém kerülni, nehogy valahogy gondoskodjak egyéb ruhadarabjairól is. Nem furdall miatta a lelkiismeret, mivel a Nagy Könyvben is meg van írva nem is egy ponton: “Attól, hogy amit csinálsz, az jogos, még lehetsz egy világraszóló lelketlen rohadék.”

[the-coffeine-journals]

29 - a hűtlen orgona megregularizálása

Rég nem nem tárult szemeim elé olyan rémes és hátborzongató látvány, mint amikor legutóbbi transzmeditációs koffeinkúrám után visszatértem panelomba. A lépcsőházban fa - és műanyagdarabkák százai hevertek szanaszét - mintha a felső szinteken valaki mindenféle körültekintés nélkül kezdett volna tüzelőt aprítani a badacsin hadak támadásának visszaveréséhez. Mivel ilyen támadásra emlékezetem szerint közel három emberöltő óta nem került sor, lakásom biztonságába visszavonulva rögtön elkezdtem felvenni a kapcsolatot szokasos kémeimmel és egyéb információforrásaimmal, hogy kiderítsem mi történt. Így jutott tudomásomra az egyik legtragikusabb eseménysor, melynek közvetett szereplője lehettem, mióta egykori tanáromtól, Anton Agarovtól elrabolták kedvenc plüssmackóját, majd cafatokban küldték vissza neki, miután egyik tanulmányában túl közel jutott a titkos androméda szekta titkának megfejtéséhez.

Az események tulajdonképpen már terápiás kezelésem előtt megkezdődtek, sőt részben kiváltó okai is voltak. Arzén bácsi paneljából napokon keresztül hangos, ismétlődő dübögést hallottam, melyet miután az öreggel szokás szerint nem tudtam konfrontálódni, egyre erősödő koffeinadagokkal próbáltam kizárni tudatomból.

Ez a dübögés valójában egy régóta elhúzódó szerelmi vita utolsó szikrái voltak. Arzén bácsi mindig is szerette elektronikus orgonáját. Szerelmük szenvedélyes üteme estéről estére eljutott a panel minden lakójához, ahogy az öreg szenvedélyes, ám sajnos iszonyatosan fars éneke is. Talán ez a hamis ének lehetett az oka annak, hogy a varázs egy nap elmúlt, a panelban pedig számos pletyka kezdett keringeni arról, hogy az orgona végtelen dallamait akkor is hallani, amikor Arzén bácsi épp a közeli kisközértben verekedett az akciós csirkefarhátrakományokért.

Ez a gyanú nem maradt következmények nélkül. A dübögés, amit én magam is hallottam nem más volt, mint egy egyre hevesebb vita a bácsi és az orgona között, melynek során a nagy zenész egyre türelmetlenebbül próbálta faggatni szerelmét hűtlenségét illetően. Ezek a vég nélküli beszélgetések nem jártak sikerrel, ám a titok végül mégis kibukott, miután egy nap Arzén bácsi korábban érkezett haza az akciós csirkefarháttal. Panelja ajtaját nyitva találta, odabent pedig egy olasz utcazenész meztelen hátsó fele fogadta, mely ritmikus lüktetéssel hatolt be orgonája minden erre alkalmas résébe.

Az olasz dalnok, amikor ráébredt, hogy titkát felfedezték, az ablakon keresztül menekült el vadgalamb képében. Így menekült meg a megtorlástól az orgonával ellentétben, melynek maradványait még én is láthattam. Ami ezután következett, az nem volt más mint tragédia, erőszak, rituális törzsi pörköltfőző szertartás, illegális kisállatkozmetikázás és egy orgona ripityára darabolása. Arzén bácsi maga is megtört. Bár a letartóztatást megúszta, üres, megtört emberré vált, aki némán áll szeretett orgonája egykori helye előtt, és a levegőben mímeli kezeivel a megszokott ősi ritmusokat. És Arzén bácsi robottá vált, majd kizökkent az időből, mint Arnold Schwarzenegger.

[the-coffeine-journals]

75 - stresszsárkánygyíkölő kígyóolajkúra

Az ezredes elkezdte kettészeletelni a vicceskedő embereit, mintha kártyalapok lettek volna, miközben a kártyalapoknak pont szokásukká vált, hogy egymásba kapaszkodnak, önszervező vár-szörnyekké, amelyek elég nagyok és ijesztőek ahhoz, hogy elijesszék a Hawai partjairól érkezett ukuleléző medvéket. Az udvari bolondot felakasztják, amikor a kötél szorul a nyaka körül, egyszerre támad erekciója és fossa arcon a birodalmi főhóhért, aki kislányos hangon sírni kezd, mire az egész udvartartás röhögni. A király felborul a trónnal, sírva röhog, segítségért könyörög, miközben összecsinálja magát, az egyik udvaronc pedig elkezdi őt verni egy lerágott pulykacombbal. Az udvari bolond észrevétlenül kibújik a saját bőréből és sirállyá változva elrepül. Mindez megtörtént, tudományos tények.

A legfőbb tézis bizonylata, hogy a tézis voltaképp tévedés. Lyukakat kell fúrnunk a fejünkbe, hogy olyanok legyünk, mint nagyanyáink levesszűrői, aztán gondoskodnunk kell róla, hogy jó szűrők legyünk, az ürülék menjen ki, az arany bennmaradjon, ne pedig fordítva. Így csökkenni fog a nyomás, nem kell megtanulnunk a salakból aranyat csinálni, mielőtt az túlárasztaná a koponyánkat és megfullasztaná létfontosságú szerveinket. A próféta is megmondta az egybegyűlteknek, hogy jobb térdig szennylében járni, mint szennylével a fejünkben.

A felső szomszédom legkisebb unokája megtébolyodott és folyton meg akarja ölni a sárkányt. Sárkánynak nézte már a közös képviselő macskáját és a postás táskáját is. Amikor már ideggyógyászhoz akarták vinni, felbukkant az udvartartás és magukkal vitték, mint hős lovagot, hogy elfoglalja a röhögőgörcsben elhunyt király helyét, a sirállyá vált udvari bolonddal királynőjeként.

[the-coffeine-journals]

43 - Publikus kapcsolatok túlkomplikációs epertermesztése

A napi hírlapok böngészése közben akadtam rá a hírre, miszerint egy edzőnő új párja egy olasz származású ga elnöke pihen egy évet, amíg beiratkozik Favarrora, ahol két hónappal később tesz tanúbizonyságot arról, mit tanult meg.

A tanulmányok ideje alatt a friss pár megfogadta, hogy kizárólag menedzsereiken keresztül üzennek egymásnak, ez pedig elgondolkodtatott. A hatalom volt a viola de gamba magyarországi ogadod, miszerint ha nem ugrálsz, akkor esetleg. Miféle próbákat kell kibírnia ennek az olasz ga elnökének majd ahhoz, hogy sikeresen teljesítse tanulmányait, és ilyen körülményes feltételek mellett biztosítsa szerelmét is érzései őszinteségéről és lángolásáról? A menedzsereken múlik majd minden, az érzésektől a testiség közvetítéséig. Hiszen a nagy könyvben is meg van írva, hogy az igazán jó menedzsernek ügyfele megtartásához készen kell állnia mindenre, melynek érdekében ajánlott az elsődleges nemi jegyek és hormonok sterilizálása, majd az agy kibővítése olyan modemes memóriatárral, mely multiszemélyiségek széles skálájával és kiapadhatatlan, évszázados üzleti tapasztalattal látja majd el a leendő menedzsert.

A jövő menedzsereinek kemény harcokat kell majd vívniuk az egyre rémesebb iramban fejlődő szexrobotokkal. Számos egyed előrelátóan átállt a másik oldalra és céljaként tűzte ki az informatikai rendszerek fejlesztését. Látok egy kis esélyt arra, hogy közös frigyek útján talán elérhető lesz a béke és új minden igényt kiszolgáló faj jön majd létre multifunkcionális menedzser szexrobotokkal, akik már születésüket követően cserélhető modulokkal, több ezer személyiségmintával és hihetetlenül precíz üzleti érzékkel jönnek majd világra. Ilyen egyedek jelenléte negálná magát az eredeti problémát, mivel az edzőnő és az olasz ga elnökének szerelme ebben az értelemben eleve nem jöhetne létre. Az olasz ga elnöke is egy menedzsszexbot lenne, az edzőnők kegyeiért pedig folyamatosan egész seregnyi menedszsszexbot versenyezne.

[the-coffeine-journals]

91 - koncert utáni kiégett nemisnap

Mi történt a galambcsírákkal péntek 13-án, amikor nem hittük, hogy a király még visszatérhet egy utolsó refrénre? Elment talicskákkal kereskedni Üzbegisztanba, ahonnan visszaút csak importált liszteszsákok titkos rekeszeiben van. A fejfájás állandó, a fejfájás életstílus, de csak akkor, ha elég sok az italodban a koffein és elég erős hozzá a napszemüveged, különben csak pozőr leszel és ledarálnak vegán húspótlónak mielőtt hármat pisloghatnál. A vöröslencsés álhúsgombócok meggyúrhatnák saját magukat, hogy tökéletes amorf formájuk legyen fogyasztás előtt. Koleszterinextázis.

[the-coffeine-journals]

04

Az alsó szinten azt hiszem, kiszabadult cella-albérletéből az őrült költő és végigrohanta a lépcsőházat úgy, hogy közben tébolyult elméleteit harsogta. Nagy elme volt ő, míg egy kevésbé szép seszínű napon szembetalálkozott az utcán az inspiráció démonával, és alá nem írt egy szerződést, mely lehetővé tette új társa számára, hogy megszállja testét, szétzilálja életét és képtelenné tegye bárminemű kommunikációra, ha az nem epikus, túldramatizált rímekben zajlik. Egy nap vissza fog szabadulni az utcára, és van egy sejtésem, vagy ő nem éli túl a konfrontációt a világgal, vagy a világ a döbbenetet, amikor rájön, egy ilyen karaktervariációt is legenerált a számtalan lehetséges sablonösszeállítás közül.

A hangzavar nem tesz kifejezetten jót az utóbbi időben ismét egyre elhatalmasodó üldözési mániámnak sem. Többször kimozdultam albérletem csendes, filozofikus, koffeinmámorban úszó zen-mámorából, ám vakmerőségemmel ismét csak sikerült gondot okoznom magamnak. Egyik sétám során nyomomba szegődött egy marketinges. Amíg el nem mentem mellette, csak üres arckifejezéssel, üveges, folyamatosan optimalista tekintettel ült egy madárürülékkel teli padon talán már napok, vagy hetek óta, amit egyedül fojtogató parfümfelhője és valahogy mindig ápoltnak tűnő arcszőrzete, fényes, félrezselézett haja és frissen vasalt hatást keltő személyre szabottnak látszó, valójában sarki kínaiban vett öltönye próbált valamelyest elfedni. Amikor elhaladtam mellette, szinte mechanikusan, mint egy beállított szenzor, felállt, és a nyomomba szegődött. Sehogy sem tudtam lerázni, csak jött és jött, várva a megfelelő alkalmat, amikor megszólíthat, hogy előadhassa számomra szemfényvesztő tudományát, amiben sikeresen megakadályoztam azzal, hogy látványos, ingerült beszélgetést kezdtem folytatni láthatatlan üzletfelekkel, akik mintha mellettem sétáltak volna. A marketinges amíg be nem hálózza áldozatát, kínosan ügyel az illem részleteire, és nincs az a pénz, amiért félbe szakítana egy hivatalos beszélgetést, még akkor sem, amikor a tárgyalófelek jelentősebb része láthatatlan, a célpontja pedig egy túlkoffeinezett őrült lángelme.

Viszont hiába jutottam vissza a panel biztonságába, következő sétáim során kénytelen voltam szembesülni a ténnyel, hogy megtalálta otthonomat, mint egy képzett vadászkopó, és alig léptem ki az ajtón, máris ismét a nyomomban volt, sőt, mivel a fajtája falkában jár, egyre újabb és újabb, hasonlóan rémületes kinézetű kollégája kezdett a nyomomban járni, abban reménykedve, hogy bármilyen üzletet is szimatol társuk, lecsaphatnak a kezéről.

Már nem megyek az utcára, de elég, ha csak kinézek az ablakomon, és látom őket a villanypóznán, a szemközti járda padjain, kitekert, természetellenes pózokban feszíteni, melyek sejtésem szerint kivétel nélkül pokoli fájdalommal járhatnak számukra, ám a deal, az üzlet szellemiségében nem csak érzéketlenek a szenvedésre, egyenesen élvezik, mert abban remélik, központi kaptártudatok nyereségalapú vezéristensége csak növeli esélyeiket az áldozat hatására.

Ám ekkor meghallom a bugyogást a vécécsészém felől, és rémülten döbbenek rá, hogy eredeti üldözőm nem tudta tovább türtőztetni magát, és megtalálta az egyetlen bejutási lehetőséget szerény otthonomba, amelyet nem védtem be valamilyen koffeintaktikával. Előbb csak vézna karja emelkedik ki a trónból, melyben még mindig szorongatja az elmaradhatatlan aktatáskát, majd a nagy nehezen, recsegő-ropogó hangok kíséretében, mint amikor egy gyermekek kezébe bízott gumifigurát addig feszítenek és csavarnak, ameddig már csak a szerencsének köszönheti, hogy nem szakad szét, elkezd kibukkanni feje is. Ahogy kibukkan a szája, elkezd ömleni belőle a marketingnyelv értelmezhetetlen elmebaja “Űdvözlömnagyörömmelkövettemtevékhenyshégétésazthiszemsegíthetemönthogyprofijtátéslehetőségeitmaximalizálhasshamindezthmindhösszeegycsekélyrészesedésértésalétrehozotttartalmakszellemitulajdonjogánakidőszakosexkluzivitásának” mindezt a “Zúg a volga” mélabús dallamára, így még ha érteném is furcsa, logikát és természetességet nyomokban sem tartalmazó nyelvét, képtelen lennék kibogozni mondandóját. Rémülten pillantok körbe, mivel akadályozhatnám meg, hogy teljes alakjában megjelenjen lakásomban, mivel a prédája közelébe került marketingest semmiféle ismert eszközzel és ördögűző technikával nem lehet eltántorítani céljától. Virágosi Ádámovics Janovics megpróbálta, amikor a végén már egyes testrészeiről próbáltak marcipánlenyomatokat forgalomba hozni hagyományőrző nemzeti cukrászdákban - csak annyit ért el vele, hogy még a szertartáshoz használt vizeletmintájából is új energiaitalmárkát szintetizáltak, amelynek marketingkampánya közel két éven át tartott. Felkapom az asztalomon tárolt, már kihűlt két literes koffeintartályt, melyet az utóbbi napokban használtam arra, hogy tüzelje észelelőképességemet üldözési mániám nemkívánatos serkentése mellett, és a nyakába öntöm, majd kardként kapom fel a vécécsésze mellett tárolt vécékefét, és miközben elszavalom a Csongor és Tünde első öt oldalát, lesújtok vele újra és újra, míg le nem vakarom a koffeintől elolvadó és szétmálló testét egészen addig a pontig, amíg a tartály hirtelen kiürítésével le nem csapatom a csészéből. Ezután előkapok egy illegális mexikói petárdát a fürdőszobaszekrényből, és meggyújtva utánadobom. Egy hatalmas robbanás kíséretében hallom, ahogy odakint társai is szétrebbennek, és megszabadultam üldözőmtől.

[the-coffeine-journals]

16 - A kukkoló galamb, aki talán animágus volt, de igazából valószínűbb, hogy nem

Az utóbbi hónapok folyamán elfogyasztott koffeinmennyiségeket időről-időre kénytelen vagyok illemhelyiségekben lecsapolni testemből. A folyamat közel sem veszélytelen - mióta a takarítók többségét elragadta egy másik dimenzió kitörése, a legtöbb nyilvános illemhely higiéniája egészen riasztó állapotokat mutat - náluk csak a makulattiszta példányok rémisztőbbek, ezeket ugyanis nagy valószínűséggel vagy a Legtitkosabb Rendőrség, vagy valamely testvérszervezetük létesítette, és látta el a legkülönbözőbb elemzőberendezésekkel, amelyek révén egy teljes genetikai elemzéstől kezdve klónozásig bármit végrehajthatnak szerencsétlen áldozatukkal, aki mást sem akart, csak könnyíteni egy kicsit magán.

Az ügyet így legszívesebben saját panelom mellékhelyiségében szeretem végezni, ahonnan rendszeresen, saját kezűleg irthatom ki a kémrobotokat és mutáns parazitákat. Ám nemrég egy borzalmas eset döbbentett rá, hogy már itt sem mindig vagyok biztonságban. Épp egy kellemesen szürke reggelen, amikor úgy tűnt, még az időjárás sem fog óránként három-négy fokot változni valamelyik irányba, mellékhelyiségemben végeztem dolgom és tűnődtem az élet nagy és kicsi kérdésein, amikor furcsa, elnyomott zajt hallottam. “Hohoo-hohoo”. Riadtan néztem körbe, hátha kifelejtettem egy kémkamerát valahol, melynek telepítője hozzám hasonló hanyagsággal a hangszóróját hagyta bekapcsolva - ám nem találtam semmit. A zaj újra és újra megismétlődött, miközben a teljes kiszolgáltatottság állapotában, hiányos öltözetben, egyik kezemben egy csésze teával, a másikban egy vajas kenyérrel kerestem láthatatlan megfigyelőmet.

Végül megpillantottam egy apró árnyékot a szellőzőablak mögött, mire diadalittasan felrántottam az ablakot, és farkasszemet néztem a kémmel. Egy hatalmas, kövér, vén galamb volt, mely szinte vádló tekintettel nézett végig rajtam, amiért a leleplezéssel megszakítottam szórakozását. Furcsa egy jószág volt, a tekintetében valami túlzottan emberi, túlságosan értelmes jelenség csillant meg. Azon töprengtem, csak egy kis kalap, egy szakáll és egy szál cigaretta hiányzik róla - ezek az elemek valahogy teljesebbé tennék ők. És belém hasított a felismerés - lehet, hogy a leselkedő tulajdonképpen ember, vagy emberi értelemmel rendelkezik?

Ami nem is lehetetlen, ha azt vesszük, hogyan rohanták le a cickányhordák a Felső-Déli Középkirályságokat, vagy milyen nagy becsben tartják a görög tengerparton a vén teknőst, aki naponta egyszer Madonna hangján elénekli Michael Jacksontól a Thriller blues feldolgozását, hamisan. A világ tele van megmagyarázhatatlan jelenségekkel barátaim - hogy került lekvár a vajas dobozba? Hogy került Pierce Brosnan sármosan mosolygó feje a lekváros dobozba? Hogy került a lekváros doboz a mosógépembe? Hogy került a mosógépem a szomszéd kislány Barbie babájának fejébe? Mióta van egyáltalán mosógépem?

A válasz pedig csupán annyi, hogy a világ folyamatosan változik, és amikor már azt hinnénk kiismertük, azt hinnénk, felkészültünk rá, cinikus mosollyal torzítja el szövetét, formálja át sértődött kisfiúként a játékszabályokat a legváratlanabb és legszokatlanabb formában, amelyhez nincs más módunk, mint jó arcot vágni és mosolyogni még akkor is, ha lelkünk mélyén nem így érzünk, majd kemény koffeinadagokba folytani őszinte érzéseinket. A galamb is csak nézett, nézett engem csodálkozó és vádló tekintettel, majd egy sziszegő hang kíséretében feje lecsavarodott, mint egy üveg kokainmentes Coca-Cola kupakja, a csonkból pedig kiemelkedett egy Harry Potter legófigura, hajbókoló mozdulattal elnézést kért, majd levetette magát az ablakomból. Úgy tűnik, most már ilyen is van. 

[the-coffeine-journals]

39 - Punkcsecsemő balladája

A panelom aljából hallottam az ordítást, miközben koffeinmámoros állapotomban egyszerre kommunikáltam a Reddit ötödik, hatodik és hetedik világával, túlvilági ingerekké és dallamokká desztillálva a külső tér isteneinek hívó szavát. Azt hiszem, az egyik alagsori ajtó szivárog, vagy a tetőn át süt be a csillagok furcsa sugárzása, így a kommunikációs csatorna a túlsó világokkal különösen jó. De aztán megérkezett az ordítás, túl tisztán, túl ordenárén, túl földhözragadt hangnemben ahhoz, hogy valamelyik felső szférából származzon és visszarántott a kis panelba, ahol testemet darált koffeinbabokkal beszórva és használt törülközőkbe csavarva hagytam ideiglenesen hátra.

Mintha három-négy részeg karakter folyt volna össze, és adott volna hangot irányíthatatlan elégedetlenségének. “Összetöröm... össze kell zúzni...” hangzottak fel az őrjöngés éles dallamai. Vajon mit akart így összezúzni? A panelt? A panel egyik ajtaját, mely ellenlábasát rejthette előle? Esetleg a valóság könyörtelen, ám finom szövetét? Az ordítozás lassan zokogássá és szipogássá vált. Szinte vártam a megváltó zajrobbanást, ahogy a Legtitkosabb Rendőrség vagy valamely másik titkos szervezet betör, hogy elkapja a csendháborítót, ám nem került sor semmi ilyesmire.

Alkalmam nyílt tehát, hogy visszaforraljam magamat a koffeinmeditációs hullámhosszra, és ötödik szememmel nézzek le az áttetszővé vált panellapokon át a behatolóra. Láttam homályos körvonalait, amelyek egyszerre tükrözték egy hivatali csinovnyik és egy utcai punk stílusát. Nem egyszerre tükrözték - mindkettő volt egyszerre. A behatoló várandós volt egy gondolattal, egy világnézettel, mely növekedett benne már évek óta, most pedig elérkezett a szülés pillanata, és mintha csak egy bibliai prófétának akart volna életet adni, egy nyitva felejtett panel barátságtalan belsejébe húzódott be, hogy kiadja magából, a gondolatkomplexumot, mely végső esetben át fogja őt formálni, fel fogja őt falni, majd magára ölti az alakját és visszatér a társadalomba, hogy ingereinek megfelelőbben működhessen tovább. Rémisztő folyamat az ilyen, amelybe jobb nem beavatkozni. A panel többi lakójának aurája félelmszínűre váltott - sokan még nem hallottak ilyet, mások hallottak, láttak már, és pontosan tudják, hogy nem szabad közbeavatkozni.

A színek és érzések egyre csak keverednek, miközben finom rúgásokként ragyog fel a lázadás, a harag, a csalódottság és a pusztító, lángba borító hajlam, melyeket újra és újra kísérik a szülési fájdalmak - “Összezúzni, elpusztítani, feléééééégetniiiiii!” Ez az elme teherbe esett a saját elfojtott dühétől és lázadásától, mely ha világot lát, talán tényleg elégeti a világot, talán tényleg összetör és megsemmisít mindent, ami szerencsétlenségére a közelébe kerül.

A szülési fájdalmak pedig egyre inkább szaporodtak. A behatoló a földre zuhant, kezéből kiejtette a kiürült, egykor tömény alkohollal teli palackot, mely madárcsicsergést idéző harmóniával bomlott kirakóssá. Ökleivel váltásban csapkodta a földet és saját magát, mantrája egyre szaporábban ismétlődött, érezte, hogy milyen hatalmas erők forronganak körülötte, milyen súlya lesz a bekövetkező eseményeknek.

És akkor fájdalomtól elhomályosult pillantása megakadt egy több mint tíz éves újságpapír dátumán, és a boldog nosztalgia belopakodott elméjébe. A gondolatgyermek sírásai elhaltak, a pillanatnyi józanság, majd a változástól való félelem, a konformizmushoz fűződő görcsös ragaszkodás elkezdte fojtogatni őt az elmeméhben. Mielőtt bárki bármit tehetett volna, mielőtt valamely isten vagy démon közbeavatkozhatott volna, vége lett - a világégés, a pusztító öntudat holtan csuklott össze az elmében és kezdett alkotóelemeire oldódni az agyszövetben. A behatoló lassan felállt, megigazította nyakkendőjét, rémülten körülpillantott, hogy előadását vajon látta-e valaki, majd szégyenlősen, mint a kóbor állatok, akik odapiszkítanak valamilyen illetlen helyre, kereket oldott, vissza szürke, idegméreggel és őrülettel teli kis életébe, mely hamarosan ismét beleerőszakol elméjébe egy indulatcsírát. Talán egy nap majd világra jön az elmélet és képes lesz kitörni - talán arra kárhoztatott, hogy fájdalmai és tébolya újra és újra ismétlődjön. Ha valaha elragadtatnám magamat, emlékeznem kell, bármilyen fennségesek is a hetedik világ leírhatatlan sikolyai, labdába sem rúghatnak az emberi lélek kilátástalan fájdalmához képest.

[the-coffeine-journals]

44 - Kreativitálási szelláut

Az íróasztalomon koffeinüvegekbe helyezett sablonkarakterek száma egyre csak növekedett és növekedett egy ideje, egy-két régebbi közülük, mint zombifikált poszt-bölcsész Gulliverem már kezdtek edényükben olyan állapotot felvenni, mint a marlenkakrém. Nem tudom, milyen a marlenkakrém, de valahogy úgy képzelem el, mint ezeket a karaktereket - valami egészen zseniálisnak indult, majd túlédesített, tartósított vacekként dobták egy száraz tésztaburkolatban műanyag csomagolással egy szupermarket polcára, ahol a vásárlók nagy része figyelemre sem méltatja. Ami még rosszabb, hogy még több tucatnyi karakterről tudtam, hogy hamarosan valamilyen dimenziósíkon előbb vagy utóbb látogatást tesz nálam, és annyi koffein sajnos attól félek nincs, hogy mindezt kezelni tudjam.

Így úgy döntöttem, meglevő gyűjteményem részét bepakolom egy hátizsákba, és mielőtt még a bűntudat vagy a kétely panaszos heréltmacskahangon megszólalt volna bennem, hogy inkább a galambdúcaim egy részét töröljem le oltott mésszel, és így szabadítsak fel a szobám padlója alatt több helyet, el is indultam a titkos 93YAZ helyi járat megállója felé, amely csak akkor jár, ha szükség van rá, akkor is késik, ezt a késést pedig az avas naptejszagú idős sofőrnénik soha nem szabad felróni.

Az úticélom a Kreatív Újrahasznosítási Gondolat - és Színesfémüzem volt, másnéven, KUGSZ. Innen származik a hunglish nyelv egyik legszebb szava is - kugszolni: “megszabadulni azon gondolatainktól és ötleteinktől, amelyek az erjedés túl kései stádiumába jutottak már ahhoz, hogy hasznunk lehessen belőlük”. Vannak, akik a kugszolást a kreativitás eleven megcsúfolásának tartják, és elítélik, mondván, hogy egy igazi címeres alkotómesterember bármilyen régi ötletből képes élvezetes eredményt kerekíteni, ám aki ezt állítja, az szerintem nem olvasott vámpírerotikus fanfiksönt az utóbbi két évtizedben. Az én hátizsákomban sem véletlenül lapult üvegében Edward von Dongberg gróf, vámpírparódiáim hőse, akit pont egy igen intim pillanatában ért utol a vámpírsággal járó hullamerevség.

A KUGSZ felvásárolja ezeket a szerencsétlen ötleteket, befejezetlen paródiákat, és zöldteás süteményeket adnak cserébe, hogy a megbántott, korábbi termékeiktől szégyenkező elméket némiképp megnyugtassák, és új ötletekre sarkalják. Ezt a szabályukat még azután sem változtatták meg, hogy a zöldteás sütemények árát mesterségesen felpumpálta a piac, és olyan exkluzív élvezeti cikké tette, hogy egy tasak zöldteás sütemény árából már nem lehetetlen egész házat építeni. Ennek a téves politikának már a KUGSZ előtt száz méterrel nyilvánvaló vált káros hatása, melyről még újságíró koromban én is lelkesen írtam - egész seregnyi szánalmas, elgyötört arckifejezésű kugszoló, akik minden erejükkel, idegükkel újabb ötletek, sablonkarakterek szülésén dolgoztak, hogy az azokért kapott süteményeket eladják a tőzsdén. Egykori írók, irodalomtanárok és szexualitásukat elfojtó szobafestők, akiknek idegei már rég felmondták a szolgálatot, miután traumáikat nem gyógyították az erre a célra szánt süteményekkel. Egy ránézésre huszonéves, életérzésre kétszáznegyvenhárom éves rajzművész munkáját vettem csak alaposabban szemügyre, ahogy a gyár felé haladtam - megpróbálta a Mona Lisát kombinálni egy minimális utcai graffiti stílusával és Hannah Montana portréjával, ami megfáradt tudatában talán jól hangzott, ám lapjára csak pálcikaemberkéket tudott rajzolni.

A KUGSZ üzem robotizált személyzetének végül átadtam az üvegeimet (előírás, hogy az újrahasznosításra ítélt ötleteket már eleven ember egészségügyi okokból nem kezelheti - az évek során túl sok baleset és szétkent salakanyag bizonyítéka szólt az érv mellett). Mellettem épp kikísértek egy takarítót, aki üvöltve követelte a süteményét, és bizonygatta, hogy Picimackó nevű meseteremtménye nem plágium, hanem eredeti karakter. A zöldteás süteményeket még csak véletlenül sem vettem át. Azok az ostobák nem is tudják, mennyi mindent ki lehet hozni az agy bugyraiból, csatornaszagú emlékeiből és penészes morzsáiból koffeinnel.

[the-coffeine-journals]

32

Frontlecsót öntöttek a közmunkakivonati tévé nyakába, amitől úgy fő az agyvizem, mintha megpároltak volna egy nagy fazékban frissen fakasztott pacalcsíkként. Úgy járom az utcákat, mintha a tudatom csak lebegne egy hatalmas, szürke tojáshéjban, egyszerre szemlélném magamat belülről, kívülről és valahogy mégis sehogy sem.

Legnagyobb félelmem, hogy az alattomos káposztaposzáták olyan ellentámadásba lendülnek majd a céklarépa termesztés szabotálására, hogy számos értékes társadalmi képviselő egyszerűen megfagy a hirtelen támadó ellenfront süvítő felbuzdulásában. Az agyvizem olyan hirtelen hőingadozáson megy majd keresztül, amit talán nincs az a koffeinmennyiség, amivel megfelelően orvosolni lehetne. Elfelejtenék komplett vezérlési szerkezeteket, mint az igeragozást, a mondatbefőzést és a pinkerton keringő táncolását. Ez a folyamat pedig a növénytermesztés nagy állatfajai között addig harapódzana a kisemberek teljes ignorálása mellett, amíg szép lassan minden alapvető ingerünket, működésünket elfelejtenénk, és olyanok lennénk csak, mint a zsebkendők, egy zsebkendőfaj, amibe belefújhatja minden undok taknyát és szégyenletes váladékát az univerzum. 

Von Twerkmann állítása szerint mindannyian hatalmas búvárruhában járunk majd, amely stabilizálja a testünk páráinak megfelelő vegyületeit, és így egy szárazföldi búvárnépséggé fejlődünk majd, mely már nem lesz képes megmaradni saját bioszférájában. Látom lelki szemeim előtt a párosodó búvárrúhákat, ahogy légmentesen zárható perifériáikkal egymásra kapcsolódnak, hogy elvégezhessék a szükséges műveleteket, majd hónapokkal később egyes ruhák megnyílnak, hogy kis búvárruhákba öltözött új életeket engedjenek szabadjára, akik már olyannyira nem tudnak majd önálló életet élni, hogy ha védőöltözetük akárcsak egy kis része is megsérül, elolvadnak, mint a napra kitett kocsonya, amit aztán felnyalhatnak a jobban fejlődő fajok, akik így a jóféle érlelt emberi DNS-kompóttól lassan megedződnek annyira, hogy átvegyék helyünket, majd megemelt szívóssági hányadosuknak köszönhetően még nálunk is keményebb hibákat követhessenek el.

Bevezethetik például a kötelező kannibalizmust, de be is tilthatják - mindkét véglet egyformán veszélyes a jelenlegi helyzethez képest, amely nem tiltja, legfeljebb csak afféle kimondott-kimondatlan etikettként határozza meg, hogy egymást azért nem kellene elfogyasztani. A sáskák, az üzletemberek és a tanyasi láncfűrészbagoly portásmesterek például életstílus szintjén ignorálják ezt az illemet. Kisnagyközépagyacsádban az üzletemberek is már jó ideje a tanyasi láncfűrészbagoly portásmesterek közül kerülnek ki. Azért olyan lágy a kisvárosi tojásragu, amiben megmelegítik a kerékpárutakról felvakart száraz gyümölcshéjakat, amiket karácsonyi felbontatlan kandírozható díszpolgárokként tartósítanak a nagy szennyvíztisztító páraelvezető fazekának alkoholos medrében. Azt a házi sertésekből megvárosiasított panelpincei fókák nagyon szeretik.