#absztrakt

[hutvagner]

View this post on Instagram

A post shared by Lazy_cloud_shit (@lazy_expressionism)

[calochortus]

Pastel Colors by Nagy István Via Flickr: #MacroMondays #Pastel

[mantalla]

Mantalla`s Art

[chuckyeager]

“Az ahhoz fűződő társadalmi érdek, hogy a vadászlőfegyverével a vadászat után a vadász minél hamarabb visszaérhessen a hatósági engedélyében szereplő lőfegyver tárolóhelyre, magasabb, mint, hogy a Vtv.-ben definiált vadászati tevékenység után elfogyasztott kis mennyiségű alkoholos ital által képviselt absztrakt veszélyhelyzet a közlekedés többi részvevőjére vonatkozóan. A módosítás ugyanakkor továbbra is kizárja, hogy jelentős alkoholos befolyásoltság után gépjárművet vezessen a vadász, a 4, § b) alapján ugyanis a Mód. hatályba lépését követően is előfeltétel, hogy a jármű biztonságos vezetésére képes állapotban legyen.”

[stickalittle]

Anyámos poszt

Írtam itt egy posztot anyámról (biztosan egyéb poszt is fog anyámról születni, mert vele kapcsolatban jönnek elő dolgok, amiken mostanában gondolkodnom kell). Szóval volt ez a poszt anyámról, ami jól prezentálja, hogy egy-egy poszt, aminek az egész hátterét nincs idő vagy hely kibontani, hogyan képződik le különbözőképpen emberekben, attól függően, hogy bennük milyen képeket jelenítenek meg a sorok. Egészen érdekes, hogy ugyanazok a szavak más és más emberben más és más történeteket mesélnek el. Olyan az egész, mint egy absztrakt festmény. Ahogy most visszaolvastam ezt a posztot, tényleg lehetett úgy is értelmezni, mintha egy szülő kihasználná a gyerekét, de persze én nem ebből az indíttatásból írtam. Ha anyám tetterős nő lenne, akkor lehetne esetleg kihasználás a részéről, de mivel anyám a combnyaktörése óta csak rollátorral jár biztonságosan, és nekem az is hatalmas segítség, hogy magát el tudja látni, így csak hétvégeken kell vele, a házzal, a kerttel különösebben foglalkoznom. Ez a részemről nem más, mint egy gyerek gondoskodása az szülőjéről, aki nagyobb teendőkre már képtelen a ház körül. A mi kapcsolatunk mindig jó volt, úgyhogy szívesen segítek neki, és egyébként én fogok ott örökölni mindent, így amit a ház körül csinálok, azzal nagyrészt a sajátomat is karbantartom. Amit anyámról írok a blogra, ezért nem panaszkodás, csak "ilyen az élet" dolgok, amiket én jópofának vagy furának tartok.

[algebraicvarietyshow]

airbnb szavazas

nem allitom, hogy ez egy konnyu es egyszeruen megvalaszolhato kerdes, bar hetedik keruleti lakoskent nyilvan van rola velemenyem. (es nyilvan azt is latni kell, hogy a jelen korulmenyek kozott egy magyarorszagi onkormanyzatnak mire van es mire nincs mozgastere, abszurd szamonkerni komplex megoldasokat, amikor az onkormanyzatok beveteleit barmikor elvonhatjak es a szabalyokat barmikor felulirhatjak.)

de azt igen, hogy aki szerint akar pro, akar kontra ez egy kristalytiszta elvek alapjan leegyszerusitheto ideologiai, absztrakt kerdes (baloldalisag vs. szabad tulajdonjog), az kevesse van tisztaban azzal, hogy a helyi politika mirol szol - valami, amit egy soproni, egy őrsi vagy egy pikó lathatoan sokkal vilagosabban latnak.

[felvidek]

Hegemony

Kivételesen két sztorival kezdek.

Az első játékunkban én voltam a kapitalistákkal, miközben a két társam (a munkásosztály és a középosztály) nagy egyetértésben az első körben leszállították az adókat, ingyenessé tették az egészségügyet és az oktatást, majd elhelyezkedtek az állami szektorban, figyelmen kívül hagyva a cégeim. Az állam egy kör alatt csődbe ment és jött az IMF.

A következő körben megunva, hogy a magánegyetemem közepesen drága szolgáltatásait senki se használja ki, eladtam az épületet, a munkásokat (egy utcára került takarítót és egy tanárt) pedig alkalmaztam egy frissen nyitott gyorsétteremben.

A Hegemony egy asszimetrikus játék, amiben három játékos a három osztályt irányítja, és ha esetleg akad egy negyedik is, akkor az illető az állammal van. Mindenki a saját szabályai alapján gyűjtöget pontokat - a kapitalisták cégeket és vagyont halmoznak fel, a munkások jobban akarnak élni a szolgáltatásokból, a középosztály egy kicsit mindkettő, az állam pedig minél inkább ki szeretné egyensúlyozni az előbbi három játékos szerepét. Úgyhogy a körönként ötszöri akciót (összesen öt kör van) mindenki nagyon másképp használja ki - gyárnyitásra, termelésre, szolgáltatások vásárlására, a közvélemény befolyásolására, miközben az egyes termékek árszintjeit a szavazásal átállítható állami politikák befolyásolják.

Namármost aki szerint ez annyira izgalmas, mint a festék száradását figyelni, utálni fogja a Hegemonyt. Egy bizonyos réteg - amibe szerintem beletartoznak az összetett játékokat szerető bölcsészek és közgazdászok, ki tudja, mennyien vannak - viszont rajongani fog érte. Ha húsz éve jön ki, akkor Tóta W. Árpád se a Tropicóból meg a Civilizációból jön rá az élet nagy dolgaira, hanem a Hegemonyra hivatkozik.

Elsőre talán azt lehetne hinni, hogy ez a játék megtanítja az állam működését. Ez nem feltétlenül igaz, mert minden bonyolultsága (erről később) ellenére durván leegyszerűsíti a gazdasági és társdalmi folyamatokat. Viszont amire tökéletesen alkalmas, hogy elhitesse és átéreztesse velünk, mennyire törékeny és sokváltozós egy olyan mesterséges ökoszisztéma, amiben mind a három (négy) szereplőt merőben ellentétes motívumok mozgatják. És hogy a rendszer megbontása, két játékos állandó, illogikus szövetsége katasztrofális következményekkel jár. Ugyanakkor a saját elemi érdekedben meg akarod bontani a status quót, hogy több pontot gyűjts. A Dolgok Megértése szempontjából sokkal jobb, mint bármilyen hétvégi toleranciatréning.

Amit még fontos kihangsúlyoznom, hogy ez a játék elsőre tényleg bonyolult és sok apró, elsőre alapos elmélyülést igénylő mechanizmusa van. A társaságból másfél órát készültünk rá szabályvideók nézegetésével és egy óráig biztosan tartott az első kör - mikor minden lépés következményeit hosszasan böngésztük a szabálykönyvben. Biztos vagyok benne, hogy ennek ellenére sem alkalmaztunk minden szabályt helyesen. Viszont a játékmenet egy ponton, mikor már láttuk, hogy mit miért érdemes csinálni és az milyen előnyökkel és hátrányokkal is jár, érezhetően felgyorsult. Teljesen megértem viszont azokat, akik könnyebb és lazább társasokkal akarják elütni az idejüket.

Ennyien játszhatják: Akár ketten is, szerintem három játékostól élvezhető, néggyel pedig még jobban - de hosszabb is.

Ezért ajánlom: Közgazdasági gyorstalpaló. Dinamikusan változó szövetségek - a játék kimondottan bátorít arra, hogy legyél alkalmazkodó - és viszonylag sok interakció. Sokszor kiáltotok fel közben úgy, hogy "de hisz ez történik a való életben is!", miközben azért nem pont ez és nem pont úgy történik a való életben. Játszani élmény, nem csak megnyerni.

Ezért nem ajánlom: Sok apró bizgentyű kell az előkészületekhez. Egyszerűen muszáj előzetesen tanulmányozni a szabályokat és nem tudod hozzá leültetni a barátod csak úgy, hogy játsszon veled. Fiataloknak (edit: mondjuk alap- és középiskolásoknak) rettentően absztrakt. Ha a társaságból senki sem játszott még vele, hosszú, frusztráló és fájdalmas tanulójáték is kikerekedhet belőle. A hosszából és az összetettségéből adódóan céges csapatépítőkre, politológiacampusokba is alkalmatlan.

Korábban: Bevezető, Game of Thrones, Catan telepesei, Pippo, Munchkin, War of the Ring, Arkham Horror, Carcassonne, Ticket to Ride, Starcraft, Doom, Castle Ravenloft, Shanghaien, Lunch Money, Smallworld, Love Letter, Pandemic, Dungeon Lords, Dungeon Command, King of Tokyo, Bizzarie, Cyclades, Alhambra,Colt Express, Rune Age, Dominare, Coup, Avalon, Sheriff of Nottingham, Star Realms, Torres, Spyfall, Welcome to the Dungeon, Dice City, Camel Up, Scythe, Exploding Kittens,  Viticulture,  Spartacus ,  Saltlands, Onwards to Venus, Root, Kemet, Nemesis, 7 Wonders Duel, Mississippi Queen, Lords of Waterdeep, The Mind, Windward, It’s a Wonderful World, Kingdomino, Terraforming Mars, Tiny Epic Kingdoms, Path of Light and Shadow, Hellapagos, Unmatched/Legendák Ligája, Fesztáv, Adventourist, Dune: Imperium, Furnace, Pax Pamir, Cascadia, The Genius:),

[csacskamacskamocska]

Nagyon fontos poszt az empátiáról

(empátia, hideg empátia, kognitív empátia, sötét empátia, együttérzés)

Veszélyes vizek ezek, és muszáj most már rendet raknom benne (magamban). A kérdés az, még talán szavazást is kiírok, hogy hogyan lehet megkülönböztetni, észrevenni a nem valódi empátiát vagy létezik-e nem valódi empátia. És mi is az az empátia. A definíciója az (kb), hogy a képesség, hogy valaki más helyzetébe, a helyzetéhez kapcsolódó érzelmi állapotába bele tudjuk képzelni magunkat. Képesek vagyunk saját élményként megélni és a reakciónkat meghatározza az, hogy kívánjuk vagy nem kívánnánk magunknak se az adott dolgot. Az empátia nem ösztönöz cselekvésre, inkább csak együttérző szavakra, vagy saját, hasonló élmények megosztására. Ez nagyon fontos, ez kapcsolat és közösségépítő, saját és mások szorongását feloldja, minél jobban kapcsolódunk a másik ember annál mélyebben élheti meg az érzést, hogy nincs egyedül.

Nagyon nehéz erről tömören írni, úgyhogy itt berakok egy továbbolvasásválasztót:

Az empátia velünk született képesség, de fejleszteni kell. Olyan képesség, aminek van neurológia háttere. De lehet, hogy biofizikainak kéne inkább nevezni? Ennek majd utánanézek.

Az empátiát ez után tanuljuk, fejlesztjük, a képességünk fejlődik a családi, környezeti, kulturális hatások által, és az érzelmek kapnak egy erős intellektuális alapot. Vagyis mindenki tanulja. Most képzeljük el azt az embert, aki zsákba köti az újszülött kismacskákat és élve elássa. Ugyanez az ember bármire képes, hogy a családja ne éhezzen, ne szenvedjen. Vagy képzeljük el egy másik embert, aki megment bármilyen állatot, sosem ölne meg kismacskákat, de semmit nem érez akkor, amikor egy hozzátartozója sír. (esetleg dühöt, mert tudja, hogy kéne éreznie valamit)

Ezek csak nagyon egyszerű példák arra, hogy az empátiát meghatározzák a tanult dolgok, és a környezeti szokások.

A kérdés az, hogy mik a jelei annak, hogy valakiben nincs empátia vagy fejletlen vagy degeneratív vagy sötét empátiával rendelkezik. Az önsajnálat jelei gyakran váltanak ki másokból együttérzést, amit rávetítenek arra, aki önsajnáló. Így válik az empátia nélküli ember látszólag érzelemgazdaggá. Mint egy absztrakt kép, amibe azt gondolsz bele, amit csak akarsz.

Kognitív vagy hideg empátia. Az intelligens emberek megtanulják, hogy milyen reakciókat kell párosítani dolgokhoz. Vannak, akik mániákusan kutatják ezt, mert rájönnek, hogy elengedhetetlenül fontos a sikerekhez. Végül kiválóak lesznek marketingben és/vagy mások manipulálásában. Valójában mindenki megtanulja, hiszen így fejlődik a készségünk, de a különbség, hogy a normális emberek valóban érzik is, náluk megjelennek az empátia fizikai jelei is, mérhető az agyi aktivitás. Azoknál, akik csupán a megfelelő reakciót tanulták meg, náluk nem mérhető. (de látod-e ezt te kívülről?) Többnyire megfelelő, de valahogy mégis rideg reakciót adnak. Egyszerűen nem élvezik az empátiát vagy nincs is nekik olyan – az empátia az egyik dolog amin keresztül számtalan életet élhetünk és segít a személyiségfejlődésbe és legfontosabb, hogy megerősíti a kapcsolataikat és a csoporthoz tartozást. Ezen keresztül nem csak együttérzünk, hanem képesek vagyunk mások szükségleteit jól felmérni. Őszinte érzelemkifejezés esetén. Hazugságokra, manipulációra csak téves reakciót lehet adni, de ez egy másik sztori. Kifejezetten gyakori náluk, mármint a hideg empatáknál, az a fajta reakció, amire felkapod a fejed, hogy WTF? miközben nem tudnád megmondani, hogy mi a baj a reakcióval. Kínos lenne megkérdezni, hogy te tényleg ekkora fasz vagy?

Affektív illetve motoros empátia. Bár a motoros szó valami rosszat sejtet, de valójában ez a jó empátia. Motoros mert a tükörneuronok aktívak. Így működünk jól. Az empátia magasabb szintje az, ami nem csupán beleérzőképesség, hanem az együttérzésből adódó segítségnyújtást ösztönzi. Csak érezni kevés, mondják az újabb kutatások. Sötét empátia (ezt utólag szúrtam be, bár már így is rém hosszú a poszt) A sötét empátia bár érzelemmentes, annyira kiművelte magát, hogy bravúrosan manipulál. Mindig tudja a megfelelő reakciót, de a reakciói valójában irányítanak téged, intellektuális magyarázatot ad arra, hogy miért kéne magad máshogy érezned, miért az ő érzései/reakciói a megfelelőek, és addig nem nyugszik, amíg magadévá nem tetted a nézőpontját. Mindezt úgy, hogy támogatva érzed magad, sikert, békét ígér, de a személyiségeddel teljesen ellentétes irányba haladsz. A saját képmására formál. Azért teszi, mert élvezi a figyelmedet és a hatalmát feletted. Függővé tesz, mert a racionális magyarázatokat igényli az elménk, és mert az érzelmeinken való uralkodás valóban része az önismeretnek.

Amikor az empátia a gyengeségünk vagy ártalmas. Az empátia nem mérlegel. Ezért torzíthatja a döntéseinket. Bárkivel képesek vagyunk empatikusak lenni, akár egy sorozatgyilkossal is, közben lehetséges, hogy a szomszédunkkal nem. Mert nem rá fókuszálunk. És könnyen áldozatává válunk egy manipulatív embernek, aki magára rántja a fókuszt. Az empátiával nem rendelkezők gyakran várnak el másoktól „egy kicsivel többet” plusszokat vagy rugalmasságot egy adott helyzetben. Mert tisztelni nem képesek másokat, elvárásuk, hogy az emberek adjanak többet, legyenek megértőek, simulékonyak, szolgáljanak. A túlzott empátiával rendelkezőek pedig ezt meg is teszik. Mert csak a kinyilvánított hiányt látják, amivel képesek együttérezni. A narcisztikusok és pszichopaták önsajnálata pont egy ilyen megjelenő hiány.

Nagyon sokszor van eszembe, hogy vajon hány narcisztikust és/vagy pszichopatát támogatok lelkesen, mert a hazug empátiájukra nem derül fény, csak benyalom amit írnak. És baj-e ez? Ha nem vagyok az áldozatuk, mert nem vagyunk közeli kapcsolatban, akkor baj-e, hogy „rajtam nevelődik”. Hogy szívja az együttérzésemet, figyelmemet, energiámat? Ha pedig áldozat volt az ember, akkor kialakul-e egy túlzott immunreakció? Mert néha bárki mutathat elégtelen empátiát, mennyi ilyen alkalom után kell vagy lehet eldönteni, hogy a másik ember igen bajos? És tádám, itt a gyönyörű példa.... a nem jól empatikus ember felmenti az érzéketlen gecit mert azt vizionálja, hogy inkább legyen elnéző egy pszichopatával, minthogy egyetlen rászoruló is ne kapjon együttérzést. És ez bizony kóros.

Az emberek jelentős része nem bír valós empátiával. Folyamatosan érzékeljük ezt, de a saját empátiák megakadályoz benne, hogy kitaszítsuk őket. Mint ahogy a védőoltások működnek. Ám, eljön az a pillanat, amikor ez megfordul. És, ha valaha is mondtak neked olyat, hogy „túl érzékeny vagy”, akkor az érzéketlenség vírusa már dolgozik rajtad.

[zeroz2ro]

“Nincs még egy ilyen szánalomra és megvetésre méltó elit, mint a német. “ “Franciaország eltűnt, mint az aranyóra. Sztrájkok, tüntetések, állandósuló békétlenség jellemzi. A francia forradalom óta kettévált ország mindkét fele ellenségként kezeli a másikat. Az egykor az integráció mintaországának számító Franciaország nem tud mit kezdeni egyre jelentősebb muszlim kisebbségével. Macron elnök kifújt, erőtlen, ötlettelen, megúszásra játszik. Országa gazdasági és politikai csődben van. “ “Nagy-Britannia a brexit után képtelen volt új szerepet találni magának. Az amerikaiak intézőjeként fontoskodik, parancsolgat az európaiaknak, állandósult hatalmi vákuumát azzal palástolja, hogy újra ő a legelvetemültebb háborús uszító. A brit sajtó a leghiteltelenebb, legmegbízhatatlanabb, az egykor etalonnak számító BBC mára közröhej tárgya. A brit politikai rendszer, társadalom elkorhadt. Gazdaságuk recesszióban. Skócia, Wales, Észak-Írország leválás alatt áll. Uralkodóházuk állandósult celebbotrányai nélkül teljes érdektelenségbe süllyednének. Új királyukat nemrég a nyugat ügyeletes üdvöskéje: Zelenszkij ukrán színész-elnök még azzal sem tisztelte meg, hogy az elvárható dress code-nakmegfelelően öltözzön fel. Szokásos jelmezében jelent meg, hogy ország-világ lássa, most jött a frontról, ahol miután egy lerobbant tankot kellett megjavítania, épp egy bevetést hagyott ott, hogy Londonba siessen. Senkit sem lepett meg, hogy az azóta már megbukott brit miniszterelnök, Boris Johnson amerikai gazdája képviseltében tavaly tavasszal személyesen hiúsította meg a már majdnem kitárgyalt békét Oroszország és Ukrajna között. “ “Jelenleg ott tartanak, hogy német tankokat, ezúttal nem Tigriseket, hanem Leopárdokat küldenek az oroszok ellen az ukrán frontra. Az ellen az Oroszország ellen, amely lehetővé tette, hogy Németország és ezzel Európa békésen újraegyesüljön. Kivonta a csapatait Kelet-Németországból, aminek a kikényszerítésére a németeknek nem volt erejük, az amerikaiaknak pedig nem állt szándékukban akár csak egyetlen katonát is feláldozni értük. Az oroszok bizalomépítésként ahhoz is hozzájárultak, hogy az újraegyesült Németország a NATO tagja legyen. Most azonban ukrán, értsd. amerikai nyomásra, [2] vagy puszta túlteljesítésből a németek de facto háborút indítottak Oroszország ellen, ahogy azt szerény képességű, zöld –uszító külügyminiszterük, Annalena Baerbock őszinteségi rohamában ki is kotyogta.“ Mariska ismét erősen írt ... a drága, szent, jófej oroszok ellen a németek tankokat küldenek, ez hallatlan!

[iszappakolas]

Ez egy izgalmas videó, az ageism jelenségét vizsgálja, hogy hogyan, milyen hatások mentén alakul át az idősek társadalmi megítélése. Van egy baromi nyomasztó tényező, amire nem tér ki, de szerintem az egyik legmeghatározóbb, és nem lehet teljes a megértésünk, ha nem vesszük számításba. Lehet, hogy általánosan elmondható, hogy a marketingkampányok célközönsége legtöbb esetben a fiatal, magasabb vásárlóerővel rendelkező korosztály, ezért (is) alulreprezentáltak az idősek a médiában, de a politikai kampányok sok esetben pont az időseket célozzák. És a politika tisztában van vele, hogy ezen generáció jókora részét olyan emberek alkotják, akik nem rendelkeznek megfelelő kritikai érzékkel, könnyen manipulálhatóak, a valóságot fehérben vagy feketében látják, korlátozottan képesek az árnyalt, absztrakt gondolkodásra, és a felkorbácsolt indulataik hatékonyan konvertálhatóak szavazattá. Ezt a politikai masszát látjuk többek között a komment szekciókban, tüntetéseken, vagy a családunkban, a vasárnapi ebédnél tajtékzani. Lehet, hogy nehéz bevallani magunknak és számot vetni a lelkiismeretünkkel, de egy természetes pszichológiai immunreakció, hogy nem tudunk tisztelni olyan embereket, akik képtelenek a párbeszédre, szélsőségekben gondolkoznak és erőszakosak. Biztos vagyok benne, hogy alapvetően nem akarnak rosszat, de szerintem nem vitatható el az ember saját felelőssége a szellemi és magatartásbeli igényessége kapcsán. Úgy gondolom, hogy ők és a politikai marketing is tehetnek arról, hogy az idősekkel kapcsolatban egyre intenzívebb a negatív előítélet. A legtöbb, amit tehetünk, hogy kerüljük az általánosítást, és megpróbálunk tanulni ebből a jelenségből, megtörni ezt a mintát, kulturáltabban viselkedni és gondolkodni, ha majd mi alkotjuk ezt a korosztályt.

[calochortus]

Book Detail by Nagy István Via Flickr: #MacroMondays #Book

[mantalla]

Mantalla`s Art

[viragfold]

Hommage á Luiz Sacilotto

Mint általában mindenre, így a modernizmus is igaz, hogy nem igazán látjuk az európai határokon túli teljesítményeket. Néhány kivétel persze akad, melyet tán leggyakrabban egyes észak-amerikai művészek jelenthetnek. Idén van a brazil Luiz Sacilotto születésének a centenáriuma, amelynek alkalmából a latin-amerikai országban tavaly közzétettek egy Mail Art felhívást. A világ számtalan országából érkeztek művek, melyeket több helyszínen ki is állítottak. Luiz Sacilotto 1924-ben született Santo André városában. Művészeti tanulmányait São Paulo-ban, a Képzőművészeti Egyetemen folytatta. Festészettel, formatervezéssel és szobrászattal foglalkozott. Az egyik legnagyobb alakja volt a brazil absztrakt, geometrikus művészetnek. Munkái a világ nagy gyűjteményeiben is megtalálhatók. Sacilotto előtt tisztelegve a brazil Marcia Rosenberger tavaly év végén közzétett egy felhívást. Erre küldtem azt a munkát, melyet lentebb megosztottam. Ugyanitt belinkeltem egy Google-térképet is, ami bemutatja, kikből és milyen művekből áll össze aktuálisan egy ilyen Mail Art projekt. Most ők mind Virágföld kertszomszédai.

MŰVEM / MY WORK: LINK

SZOMSZÉDSÁG / NEIGHBORHOOD: LINK

[szottesfolditanyak]

Hol van az AI, amikor havat kell lapátolni, hol?

Melengeti a seggét a fűtött processzorában, én meg küzdhetek a valóság egy kevéssé absztrakt formájával, ami nemcsak fehér, hideg is hozzá. A hólapátnyél is hideg volt, a havas ösvény hosszú, és mire elértem a kertkapuig, nagy dolgot vittem végbe. Végiggondoltam, hogy gépi öntudat nem létezhet.

Vegyük a matematikusok kedvelt eszközét: tegyük fel, hogy létezik olyan szerkezet, ami rendelkezik tudatossággal. Egy ilyet manapság egy bonyolult számítógép formájában szokás elképzelni, aminek a processzorai mélyén létezik egy valamilyen áramköri szerkezete, kapcsolási rajza, lényegében hasonló egy százéves zseblámpa áramkörééhez, bár annál azért bonyolultabb valamivel. Illetve, az azon futó szoftver, a maga szintén bonyolultságában.

Én meg arra gondoltam, hogy vegyünk el egyszerre csak egy kis részletet az áramkörből, egy kondenzátort, egy tranzisztort, egy visszacsatolást, ilyeneket. Nézzük meg, megvan-e még az az öntudat abban a gépben. Ha megvan, folytassuk tovább a kapcsolás egyszerűsítését. A végén eljutunk az említett zseblámpa kapcsolási rajzához. Lássuk be, nem különösebben életszerű, hogy egy zseblámpának öntudata legyen. (Vagy ha igen, és mégis, akkor az eléggé újszerű kérdéseket és következtetéseket indukál. Sámánok reloaded, Kásler doktorhoz bűnbánó küldöttség zarándokol Mérő Laci vezetésével, további útmutatásért.)

Ha úgy vesszük, hogy a zseblámpának mégsincs tudatossága, a fennmaradó másik lehetőség, hogy a kapcsolás egyszerűsítése közben vesztettük el az öntudatot. Ebben az esetben viszont észre tudnánk venni, hogy az öntudat abban a bizonyos pl. 30 mikroHenry induktivitású Remulád-Sacher-visszacsatolásban rejtőzött, amit éppen kiforrasztottunk. Megvan a tudatosság! - ujjonghatnánk, kezünkben a nevezett drótdarabbal. Lássuk be, ez sem különösebben életszerű. (Vagy, lásd mint fent, új paradigmák nyílnak, Mérő Laci három új könyvet is kiad az év végéig.)

A szoftveres résszel a fentivel analóg módon végiggondolható ugyanez.

Szóval, mivel a gondolatkísérletünk fenti két kifutása eléggé életszerűtlen, joggal mondhatjuk, hogy a kiindulási feltételünk volt hibás - vagyis gépi öntudat nem létezhet.

Most így nagyon büszke vagyok, hogy ezt sikerült végiggondolnom. A levezetést még kicsit fel kell öltöztetni a kor divatjának megfelelő nemzetközi szakszavakba, kellenek értelemmel nem bíró részletek is bele, kell az egész elé egy filozófiatörténeti fejezet a megfelelő seggnyalásokkal utalásokkal, aztán jöhetnek az újságírók és a hírnév. Szerintem "a történelem vége", "technikai szingularitás" és hasonló találmányokkal simán versenyben lesz.

De a szomszéd macskája már megint nem látszik ki a hó alól.

[galagonyamagyaraz]

Françoise Gilot a Műcsarnokban

Françoise GILOT: Felszálló Főnix, 2023. 12. 08 - 2024. 02. 04., Műcsarnok

Nagyon nehéz dolog egy olyan tárlatról bármit megfogalmazni, amelynek bemutató szövege a kiállításra úgy hivatkozik, mint ami "a művész Európában valaha megrendezett legátfogóbb bemutatkozásának tekinthető". Ez egészen pontos, a teljes életmű minden szakaszából látunk munkákat, azonban nincsen köztük különösebb koherencia; a művek installálása mögött az időbeli elhatároláson túl nincsen más gondolat.

A kiállítás anyaga szilánkos; fel-felvillant egy egészen egyéni életművet (ahogyan azt ígéri), azonban egy területet sem emel ki, nincsen fókusz. Rajzokat és litográfiákat látunk az egyik teremben, a másikban konstruktivista és szürrealista jegyeket mutató tájképeket és csendéleteket, a harmadikban absztrakt festményeket, az egésznek van egyfajta véletlenszerűsége. Kifejezetten zavaró, hogy (az életműben egyébként jelentős) Labirintus-sorozatra többször is hivatkozik a kísérőszöveg, ám az említett sorozat egy darabja sem látható. A három teremben kiállított hetven kép egy teljes életmű bemutatására nem tud elégséges lenni; marad tehát a festői eszköztár gazdagságának sejtetése, a különböző formákkal és anyagokkal való kísérletezés. A második terem sarkában elrejtve találunk egy rövid videoüzenetet, azt mindenkinek ajánlom megtekintésre; többet segít a festő megértésében, mint bármely kísérőszöveg a kiállításon.

Kettős érzéseim vannak a tárlattal kapcsolatban, főleg a két évvel ezelőtti, a Várfok Galériában rendezett nagyszabású GILOT100 és az azzal párhuzamosan futó Françoise-ról álmodom: Françoise Gilot és Rozsda Endre barátsága kiállítások fényében. Egészen olyan, mintha a kurátor nem lett volna biztos abban, hogy Gilot, mint autonóm művész elégséges lenne, mindenképpen valakihez képest pozicionálja. Vissza-visszatér a hivatkozásokban a (nem kétlem, hogy meghatározó) Picassóval való szakítás; mintha muszáj lett volna Picassótól függővé tenni egy önmagában értelmezendő életművet, az egészet úgy prezentálva, mint "az egyetlen nő, aki valaha elhagyta Picassót". Pedig Gilot ennél sokkal, de sokkal több.