#angliai munka

[enteresc]

Gondoskodó meló – a saját bőrén keresztűl érzékeli az ember az angol osztálytársadalmat

Ezt a napló-jegyzetet négy éve írtam. Ma elővettem, és íme, a ‘nyilvánosság’ elé tárom Az angliai bent-lakásos gondoskodó munka (live-in-care-work) az egy olyan helyzet, ahol az ember elég sokat tanul a társadalomról. 15 évvel ezelőtt vállaltam el először ilyen munkát, akkor félévig bírtam. Akkor arra vágytam, hogy Londontól és irodáktól messze éljek, és nem bántott a munka magánya. Azóta még…

[videkma]

Tisztességes fizetés és a munkavállalók védelme az Egyesült Királyságban (A külföldi munkavállalás a koronavírus idején)

Tisztességes fizetés és a munkavállalók védelme az Egyesült Királyságban (A külföldi munkavállalás a koronavírus idején)

A brit mezőgazdaság jelenleg több szempontból is páratlan kihívásokkal néz szembe. Ilyen kihívások az emberek határokon való átlépése, vagy a Brexit okozta bizonytalanságok és mindannyiunkra gyakorolt hatása. Ezekkel a kihívásokkal kell szembenézni az Egyesült Királyság területén a közel 90000 állás betöltése közben.  

  Fontosabb mint valaha, hogy Anglia megfelelő biztonságot nyújtson az Európai…

[sucumy]

A munkakeresés...7. felvonás

Már egy hónapja dolgoztam ebben a csodálatos ruharaktárban, és csak napjaim voltak hátra a nevezetes évfordulóig, amikor is egy éve lett annak, hogy székhelyünket vizesebb területre tettük át. Azon gondolkoztam, hogy miért élem meg ennyire rosszul, mikor nem is annyira rossz ez a munka- voltam én már százszor rosszabb helyen is, mint tudjátok. Mégis, valahogy visszahúzódtam teknőc-üzemmódba. Ez azt jelenti, amikor annyira elegem van mindenből, hogy próbálok úgy tenni, mintha ott se lennék, az átlagos vérnyomásom 90/60 alá megy, és méterenként elalszok, nagyjából úgy mozgok a raktárban, mint egy morcos zombi. A kétszázötvenedik verziós önéletrajzomnál tartottam, és napi tíz helyre adtam be a jelentkezésemet. A munkavédelmi cipőm kilyukadt és feltörte a lábamat, de eltökélt voltam, hogy nem veszek újat, hanem örökre megszabadulok tőle, befejezem a raktári munkákat, mert nem nekem való. Amúgy is csetlős-botlós, 160 centis, puha fehér bőrű nő vagyok, minden elcseszett sarkon beszereztem egy kék foltot, ahogy azt a vaskocsit toltam munka közben. A porallergiám meg, köszöni szépen, jól meg volt, azok az elbaszott mocskos kartondobozok, azt kívántam, bár sose kellene még egyszer hozzájuk se érnem.

Ebben a fennkölt hangulatban voltam, amikor behívtak állásinterjúra 3 helyre is egy csodaszép pénteki napra. Egyik az a raktár volt, ahová már 5. körben válogatták az embereket (az előző körben a feladatok között szerepelt többek között, hogy időre kellett minél több csavart anyával együtt becsavarni egy műanyag keretbe), és már megbántam, hogy jelentkeztem. Hiába ajánlottak egyből permanent pozíciót, ha egyszer a hátam közepére se kívánom a raktárat, nem igaz? A másik viszont egy irodás adminisztrátori állás volt, 2 hónapos határozott idejű szerződéssel (remélem hallatszódott az angyalok mennybéli szózata, amikor ezt olvastad, mert én úgy írtam, hogy ott legyen :D ). A harmadik pedig egy front of house (kb pincérnő) állás egy burger-shake gyorsbüfés helyen, Hadd fejtsem ki, miért voltam idegroncs, amikor eljött az interjúk napja. Itt Angliában a tapasztalat és a referencia minden, ami számít. Tehát ha nincs, jóformán nem kapsz munkát. Legalábbis értelmes munkát. Vagy, ami engem érint, vendéglátós vagy irodai munkát. Hiába voltam én irodai környezetben több, mint 3 évet otthon Magyarországon, itt azzal kitörölhetem. Nekik itteni tapasztalat kell, és egy telefonszám, amit ha felhívnak, bejelentkezik a korábbi munkaadód, és elmondja rólad a véleményét. Ha ezt nem tudod biztosítani, csak az olyan helyekre fognak felvenni, ahová nagyon nincs ember, ergó szar a meló. Hogy mégis, hogy tudsz tapasztalatot szerezni, ha sehova nem vesznek fel tapasztalat nélkül? Hát, ezért virágzik a 4 fontos órabéres gyakornoki pozíciós piac, aztán élj meg belőle valahogy.

Szóval borzasztó ideges voltam, és azon a szép, augusztus 4-i napon végül szereztem egy irodás és egy pincérnői állást IS. :) 5 nappal a meghatározó évforduló előtt, péntek este 10 órakor azzal a boldog tudattal értem haza, hogy a következő héttől heti 40 órát irodában, 24 órát étteremben fogok tölteni. Az egész megkoronázásaképpen pedig fogtam a lyukas munkavédelmi cipőmet, és elegáns lendülettel belehajítottam a szemetesbe...

[gbelovaisaltandvinegar]

„(…) amikor Argentínába látogattunk, úgy festettünk, mint az argentinok. Olyan volt, mintha egy tükör előtt játszottunk volna” - Francisco Maturana útja a csúcsra Kolumbia tragikus évtizedeiben. 1. rész.

Francisco Maturana Kolumbia szövetségi kapitányaként két világbajnokságra is kivezényelte hazája válogatottját, identitást faragott az ország labdarúgásának olyan játékosokkal, mint René Higuita, Carlos Valderrama vagy Andrés Escobar, miközben szülőföldjén a drogbárók uralta hétköznapokban egyetlen kapaszkodó maradt: a futball. Mágikus és mégis valóságos mese a medellíni fogorvosról, aki közel egy évtizedig képviselte a józan észt Kolumbiában, a söpredék között. Első rész.

                                                                           „Most láttam először hullát. Szerda van, de olyan, mintha vasárnap volna, mert nem mentem iskolába, és ezt a kordbársony ruhát adták rám, amely itt-ott szűk már.”­*

 Egy. Úgy tűnik, Kaliforniában mindig száz ágra süt a nap. Kettő. Az öltözőben síri csend volt, amikor elmondtam a játékosoknak, hogy ma Barrabás helyett Gaviria fog kezdeni. Három. Egy pillanatra, ahogy a Coca-Cola reklámtáblát néztem, emlékezetembe ötlött a momentum, amikor Adolfo belőtte az ötödiket az argentinok ellen. Négy. Mágikus pillanat, most pedig itt állunk, az életünk a tét. Öt. Odahaza, Medellínben most múlhatott este nyolc, ha jól számolom. Szegény Andrés. Hat. Lövést kapott, de miért, egyetlen szerencsétlen mozdulatért, azért mert többé már nem voltunk képesek féken tartani azt az őrültekházát, ami odahaza megy? Hetedik éve, hogy tartom a hátam, és nem most fogok megfutamodni, ahogy a sikerekért, úgy ezért a kudarcért is vállalom a felelősséget, én, Francisco Pacho Maturana.

 A tévé előtt ülve, Andrés Escobar unokaöccse odafordult édesanyjához: „Anyu, meg fogják ölni Andrést.”

 Az ártatlanságnak lőttek.

 Ezerkilencszázhatvankettő, Kolumbia. Dél-Amerika egyik legegyedibb országa, aminek partjait két óceán is mossa, arcának igazi vonásait pedig az Andok félelmetesen grandiózus vonulatától kölcsönzi. A Liceo Antioqueño elemi iskolából örömujjongással futkosnak ki a nebulók, köztük a kis Francisco, a Maturana család büszkesége, akik öt éve érkeztek Medellínbe. A rádióból továbbra is üvölt a kommentátor örömódája, miután lefújták a Szovjetunió-Kolumbia világbajnoki mérkőzést. Négy-négy. Micsoda siker, ezt hívhatják győzelemmel felérő döntetlennek. Alig pár esztendő telt el a véres La Violencia óta, a konzervatívok és liberálisok között zajló, egy évtizedes polgárháború óta, amiben több mint kétszáz ezer kolumbiai vesztette életét. Most pedig végre valaminek őszintén lehet örülni, ideológiai hovatartozástól függetlenül. A konzervatív oldalon harcoló, megőszült ezredes most sokat sejtetően bólint egy rövidet a két éve még liberális szlogennel ellátott szórólapokat buzgón osztogató kereskedő felé a piactéren. Alig észrevehetően, de mégis kristálytisztán érthetően: igen, kolumbiaiak vagyunk.

 Francisco, vagy ahogy a többiek szólítják, Pacho, egyelőre csak önfeledten lubickol a pillanatban, de tizenhárom évesen valahol legbelül elplántálódik ezeknek a perceknek az emléke és felbecsülhetetlen értéke. Ahogyan Medellínbe költöztek, ebbe a hatalmas metropoliszba, Franciscót azonnal rabul ejtette a labdarúgás. Nem múlhatott el nap anélkül, hogy a Los Alcázares kommuna fiataljai ne a legközelebbi futballpályán, vagy egyszerűen csak az utcára rögtönzött játéktéren rúgják a bőrt. A Maturana családnak Medellín már a harmadik állomáshelye volt Pacho születése óta. 1949-ben, amikor Francisco Antonio Maturana García először mosolygott rá a kolumbiai anyaföldre, a család még Quibdóban lakott. Néhány évvel később egy hegyekkel körbezárt kis településre, Liborinaba költöztek. Apja korán felismerte, hogy gyerekeiből csak akkor lehet értékes ember ebben a szüntelenül kavargó, polgárháborúktól fellazult társadalomban, ha tanulnak és életüket a műveltségükre teszik fel. Miután az egész napig tartó fárasztó munka után a Maturana családfő megérkezett a szegényes otthonba, a gyerekeket azonnal kérdések sokaságával árasztotta el. „Amikor apám este hazaért a munkából, teljesen el volt fáradva. De ilyenkor jöttek a kérdések. Aki a legtöbb helyes választ tudta adni a görög mitológiával kapcsolatos kérdésekre, az kapott pár peso jutalmat.” Lefekvés előtt még arra is jutott idő, hogy Pachot Mario Benedetti és Eduardo Galeano költők sorai ringassák álomba. Ezek a felolvasások, az önszorgalomból bújt görög mítoszok egytől-egyig megalapozták Francisco Maturana életének alakulását.

 Alig egy évtizede működött professzionális labdarúgó bajnokság az országban, amikor a Maturana család Medellínbe érkezett. Ahogyan a világ legtöbb nemzetének, úgy a kolumbiaiaknak is az angolok mutatták be a labdarúgást a XX. század első éveiben. A kezdetben ad hoc jelleggel megrendezett mérkőzéseket Barranquilla kikötőjéhez közel az éppen szünetet tartó angol dokkmunkások és az angliai tanulmányútjukról visszatért tehetős, fiatal kolumbiaiak között rendezték. Hiába tett szert hirtelen, óriási népszerűségre a futball – talán csak a klasszikusan latin-amerikai lóverseny vetélkedett vele – Kolumbia elképesztő földrajzi adottságai ebben az esetben szinte leküzdhetetlen akadályt jelentettek a sport profivá válása előtt. Éppen ezért rendkívül korán kialakultak a regionális bajnokságok, amelyek természetesen megrekedtek az amatőr jellegnél. Mindössze egy esztendővel Francisco Maturana születése előtt, 1948-ban sikerült megállapodni a regionális ligáknak és a szövetségnek, hogy elindítsák az első professzionális kolumbiai labdarúgó bajnokságot. Ettől fogva pedig elkerülhetetlen volt a Kolumbiát elöntő külföldi szakemberek és játékosok áradata. Az ország földrajzi helyzetéből adódóan is nagyban függött Argentínától, de ez a labdarúgásban még inkább megmutatkozott. A kolumbiai profi labdarúgás gyerekcipőjét az argentin és brazil suszterek készítették, sokszor nem törődve azzal, hogy hol szorít a lábbeli.

 A kolumbiai foci addigi legnagyobb sikerét 1962-ben érte el, amikor Chile legyőzésével a nemzeti tizenegy első ízben vívta ki a világbajnoki részvételt. A hazai tehetségek hanyagolása miatt ekkor már kezdtek megmutatkozni azok a hátrányok, amelyek a túlzott külföldi függésből adódtak. A kormány szempontjából, akik teljes vállszélességgel támogatták a profizmusra való áttérést, továbbra is működőképes volt az a gondolat, hogy a labdarúgás Kolumbiában egy borzasztóan erős politikai faktor, a tömegek féken tartására szolgáló eszköz. Alig harminc évvel később, Pacho Maturana ezt a saját bőrén fogja tapasztalni és szavaival nyomatékosítani. Ekkoriban a legnagyobb gondja viszont az volt, hogy édesanyja előtt milyen alibivel magyarázza a sötétedésig tartó focicsatákat.

 Az ’50-es, ’60-as évek Kolumbiájában kevés olyan hivatás volt, ami alacsonyabb társadalmi tiszteletnek örvendett a profi labdarúgóénál. Különösen komolytalannak vették az életet tanulásra és műveltségre alapozó Maturana családnál, ha valaki focistaként képzelte el a jövőjét. Pachot gyerekként ez még nem akadályozta abban, hogy minden szabadidejét a futballnak szentelje. Egyetlen cipője, amiért apja rengeteget dolgozott, naponta több órán keresztül szoros kapcsolatot ápolt a labdával. Miután a lábbeli megjelenése drasztikusan romlott, Pacho szülei betiltották a labdarúgást a családban. A legközelebbi játék alkalmával, miután sikeresen megszökött otthonról, a kis Francisco, édesanyja intelmeit fejben tartva, inkább mezítláb játszott. Levette a féltett lábbelit és a kapufához rakta. A játék végeztével azonban hiába kereste egyetlen pár cipőjét, annak időközben lába kélt. Talán soha többet nem volt úgy kétségbe esve, mint akkor, a csupasz lábujjait nézve és a lehető leghihetőbb história után kutatva. A sors mégis úgy intézte, hogy Francisco Maturanaból profi labdarúgó legyen.

 Tizenhárom évesen az iskolában figyelt fel tehetségére Julio Ulises Terra, aki a helyi Atlético Nacional ifjúsági csapatának edzője volt. Pacho ekkor már ízig-vérig Nacional szurkolónak számított. Kilenc-tíz évesen az apja vitte ki első bajnokijára, a hangulat, a zöld-fehérben úszó embertömeg pedig azonnal magával ragadta a kis Maturanat. Szeretett focizni, de a szurkolás, a szurkolók voltak azok, akik rabul ejtették a szívét, így iskolatársaival szinte az összes bajnokin ott voltak és buzdították a Nacionalt. Az első helyen azonban továbbra is a tanulás állt. Az edzések mellett párhuzamosan végezte el az orvosi egyetemet is, fogorvosnak tanult. Már 23 éves elmúlt, amikor először bemutatkozhatott a felnőtt csapatban.

 Rögtön az első szezonjában sikerült bajnokságot nyernie az Atlético Nacionallal, amelyik 19 év után tudott újra a csúcsra jutni, története során mindössze másodszor. Pacho azonban nem élvezte a játékot. Középhátvédként az elsődleges feladata az volt, hogy árnyékként kövesse az ellenfél kilencesét a mérkőzések alatt. Totális emberfogás. A fizikális-, erőfocit az aktuális latin-amerikai trend diktálta. Az eközben már a válogatottban is bemutatkozott Maturana így emlékszik vissza: „amikor Argentínába látogattunk, úgy festettünk, mint az argentinok. Olyan volt, mintha egy tükör előtt játszottunk volna”. A hetvenes években a kolumbiai identitást még csírájában is nehéz volt felfedezni az ország labdarúgásában, az egyéni ügyesség és az improvizáció szitokszavaknak minősültek. Egy argentin pedig valósággal „béklyót rakott a játékosok lábaira”.

 Osvaldo Zubeldíát mégis a kolumbiai futball egyik forradalmasítójának tekintik az ország futballkrónikásai. Hiába állt negyed évszázada a profizmus útjára Kolumbia, a hetvenes évek végén Zubeldía kellett ahhoz, hogy megadja a végső lökést. „Hogy hogyan csináltam forradalmat? Eltöröltem a sziesztát, a kiadós reggeliket és a hosszúra nyúlt ebédeket” – idézi fel később az argentin edzőlegenda. Zubeldía az elsők között volt, akik bevezették a napi két edzést. Egy délelőtt, egy délután. Persze a korábbiakból kiindulva, a fizikális felkészültségen alapuló taktikához elengedhetetlennek is bizonyult a kényelmes kolumbiaiak szempontjából drasztikus lépés. Noha Zubeldíának a játék taktikai oldaláról alkotott képével nem teljesen értett egyet Maturana, azt elismerte, hogy a professzionális hozzáállásával óriási hatást gyakorolt a későbbi saját edzői filozófiájára. Mindemellett azon ritka játékosok közé tartozott, akik jól kijöttek a keménykezű Zubeldíával. Többször előfordult, hogy pályán kívül is találkoztak, beszélgettek és az argentinnak köszönhetően a futball mellett egy közös szerelmet is találtak: a lovakat.

 „Sosem gondoltam magamról, hogy bajnok típus volnék” – vallott őszintén magáról Maturana egy későbbi interjúban. Éppen ezért a sikeres pályafutás dacára továbbra is fogorvosként képzelte el a jövőjét. Miközben az Atlético Nacional mellett megpróbált minél több időt a hivatására is fordítani, 29 évesen meghozta élete talán addigi legnagyobb döntését. Végre elköltözött az édesanyjától. „Egyszerűen már nem bírtam. Amikor esténként hazaértem, mindig jött a: Pacho, az őrületbe kergetsz, olyan zajt csapsz, hogy nem tudok aludni!” – emlékszik vissza Maturana. Bucaramangába, egy Medellínhez viszonyítva kisvárosba költözött, ahol ráadásul sokkal szabadabban tudta megszabni fogorvosi rendelésit, miközben a helyi csapatban futballozott. 1982-ben még egy fél évet lehúzott az Atlético Tolima csapatában, mielőtt újra hazatért Medellínbe, ezúttal viszont már tényleg azzal a céllal, hogy mindent megtegyen a medellíni fogsorok makulátlan fehérségének megőrzéséért.

 „Szükségem lenne a segítségedre!” – mondta Luis Cubilla, miután váratlanul betoppant a rendelőbe. Francisco Maturana éppen hófehér köpenyét akasztotta fogasára, amikor megütötte a fülét az ismerős hang. Mindössze pár esztendeig volt távol, és számára is meglepő, de újra kell tanulnia a mindennapi életet Medellínben. Ráadásul január van, ilyenkor mindig vegyes érzelmekkel párosulva fut bele az újrakezdés és az új esély szlogenekbe elmélázós perceiben. Erre itt egy régi hang, egy régi arc. Megfordul. 1982, Libertadores kupa, Tolima-Olimpia. Kolumbiai-paraguayi csata. Ő középhátvéd, a váratlan vendég az ellenfél szakvezetője. Tisztán emlékszik, persze még egy éve sincs. „Most vonultam vissza, Luis.” – válaszolja Pacho, de sejti, hogy ezzel nincs elintézve a dolog. „Gyere vissza, vagy játékosként, vagy az edzői stábba” – érkezik Cubilla válasza. „Egyébként is kezdesz kikerekedni” – teszi még hozzá miközben a fogorvos ábrázatát lesi.

 Luis Cubilla a Zubeldía-korszak utáni második edző volt az Atlético Nacionalnál, aki megpróbálta továbbvinni az argentin hagyatékát. Mindössze egy évet kapott Medellínben, mégis ő volt az, aki megalapozta Francisco Maturana taktikai rátermettségét. Cubilla hívására Maturana visszatért a Nacionalhoz, ezúttal azonban nem a pályára, hanem az oldalvonal mellé. Részt vett az edzői stáb mindennapi munkájában, a nappalokat a csapattal töltötte, az éjszakák pedig elhozták Pacho sz��mára felbecsülhetetlen pillanatokat. „Cubilla esténként beállított hozzám könyvekkel felpakolva” – emlékszik vissza az 1983-as medellíni estékre Maturana. Cubilla könyveiben Zubeldía, Bilardo és Menotti taktikai elképzeléseiről olvastak, amiről egy üveg whisky mellett beszélgettek, vitáztak, olyan szellemi szintre emelve a labdarúgásról szóló diskurzust, amivel korábban még nem találkozott Maturana. Pacho egyre gyakrabban bújta az aktuális nemzetközi trendekről szóló írásokat, ahol arról olvasott, hogy az emberfogásos védekezés hanyatlani látszik és helyét a területvédekezés veszi át. No meg a letámadás, visszatámadás. Maturanaban egyre kiforrottabb kép alakult ki arról, hogy milyen focit képzel el ideálisnak.

 Juan Mujica és Aníbal El Mano Ruiz mellett is folytatta a cubillai hagyományt, és esténként egy-egy üveg whisky társaságában bővítette tudását a labdarúgásról és készítette fel magát az első komolyabb edzői feladatokra. Addig a Nacional U-16-os csapatával próbálgatta azokat a fogásokat, amiről esténként olvasott, amiket el-el csipegetett, többek között a hollandoktól. Magasra feltolt négyfős védelem, agresszív letámadás, területvédekezés. Mottó: a játék élvezete. Akinél nincs labda, az szenved, akinél labda van, az élvezi a játékot. Az „őrült fogorvos kísérleti laborjában” pedig olyan fiatal medellíniekkel alakíthatta filozófiáját, mint Andrés Escobar, Leonel Alvarez, vagy a különösen bohém hálóőr, René Higuita.

*Gabriel García Márquez: A söpredék. Ford: Scholz László

[kissritaszilvia]

Július 27.

Ma is ebedlos voltam reggel, és nagyon nehezen aludtam el tegnap, szóval elég kegyetlen volt a reggel. De a munka nem volt vészes, és motivált az hogy este indulunk. 3 kor végeztünk a munkával, de szokás szerint zuhogott az eső, szóval megkértük a maintenance-s cseh srácot hogy vigyen el minket golfkocsival a hazikonkig. Tok menő volt az egyik magyar lány az ölemben ült út közben 😄 de máshogy nem fértünk el Aztán gyors fürdés, hajmosas, bepakolas és vacsorazas után indultunk is a nagy útra, a Niagara vizeseshez. Az a cseh srác vezetett végig, akivel majd megyek utazni is. Tok vicces amúgy kb semmit nem társalog vezetés közben, de jól vezet. Elmentunk a közeli fiú táborba, kb 40 percre van tőlünk, a két másik srácért akik meg velünk jöttek. Az egyik egy angliai, a másik pedig egy puerto rico-i srác volt, és a pub-bol ismerte őket a magyar lány aki még velünk tartott. 3 óra múlva meg is érkeztünk a Syracuse-i szallasunkhoz, ami a Niagarahoz félúton található. Végre egy meleg puha franciaágyban aludhattam☺️😍 el sem hittem, bár nehezen aludtam el, az új környezet miatt.

[nemzetinet]

Nem történt újabb Novicsok-mérgezés

A vizsgálati eredmények alapján nem szenvedett mérgezést az a brit rendőr, akit szombaton kivizsgálásra a délnyugat-angliai Salisbury kórházába szállítottak. Előzőleg felmerült ugyanis a gyanú, hogy a rendőr érintkezésbe kerülhetett ugyanazzal a Novicsok típusú idegméreg-hatóanyaggal, amelytől múlt szombaton két brit állampolgár – egy 44 éves, háromgyermekes nő és egy 45 éves férfi – súlyos mérgezést szenvedett. Őket továbbra is válságos állapotban kezelik Salisbury kórházában.

A brit védelmi minisztérium Porton Downban működő vegyi és biológiai kutatóintézete a héten megállapította, hogy a Salisbury közelében, Amesbury városában élő két brit állampolgár, Dawn Sturgess és Charlie Rowley megbetegedését is ugyanolyan hatóanyag okozta, amilyentől négy hónapja Szergej Szkripal egykori orosz-brit kettős hírszerzőügynök és lánya, Julija Szkripal is súlyos mérgezést szenvedett.

A Szkripal-ügy márciusi kipattanása után is Salisbury kórházába szállítottak egy rendőrt, aki elsőként ért arra a helyszínre, ahol az egykori kettős ügynököt és lányát eszméletlenül találták.

EPA/RICK FINDLER

A rendőr, Nick Bailey is mérgezést szenvedett, és sokáig súlyos állapotban kezelték, de március 22-én hazaengedték a kórházból.

Állapotáról sem a kórház, sem a rendőrség nem adott azóta sem részletes tájékoztatást, de a hazaengedése napján, nevében ismertetett nyilatkozatban az szerepelt, hogy valószínűleg soha nem lesz képes korábbi normál életvitelének folytatására.

Az újabb mérgezéses incidenssel összefüggésben kivizsgálásnak alávetett rendőr azonban a kórház szombat éjjeli bejelentése szerint nem beteg, minden vizsgálati eredménye negatív.

Julija Szkripalt áprilisban, apját májusban engedték ki a kórházból, és hollétükről hivatalos forrásból azóta csak annyit lehet tudni, hogy mindketten „biztonságos helyen” tartózkodnak.

Moszkva folyamatosan és határozottan tagadja, hogy bármi köze lenne a Szkripal-ügyhöz, London azonban gyilkossági kísérletként kezeli a fegyverben is használható minőségű Novicsok hatóanyaggal elkövetett mérgezést, amelyért az orosz kormányt tartja felelősnek.

Az egyöntetű, de egyelőre nem hivatalos szakértői vélemény az, hogy a két brit annak az idegméregnek a hátrahagyott maradékával kerülhetett valahogy érintkezésbe, amellyel Szergej Szkripalt és lányát márciusban megmérgezték.

A Scotland Yard terrorelhárító ügyosztályának száz detektívje keresi vegyvédelmi szakértőkkel együttműködve az újabb mérgezés forrását, de a legutóbbi rendőrségi tájékoztatás szerint ez a munka hetekig, akár hónapokig eltarthat.

Nem történt újabb Novicsok-mérgezés a Nemzeti.net-en jelent meg,

[punctuallypunch]

When we searched jobs in England, our first idea was the Lake District. Everybody offered it. (And this area is popular in the Poirot Novels as well.) Finally we could go to Dartmoor, and it was perfect for us, in its own strange way.

But our last minute ‘new’ manageress, Jane, worked in the Lake District a lot. She love it, so she showed us beautiful pictures, told us interesting stories and she always thought we have to see it. When she heart we are going to travel to Isle of Man she had a plane.

/ Mikor Angliai munkát kerestünk magunknak, akkor az első tervünk a Lake District volt, mivel mindenki ajánlgatta. (és elég népszerű környék a Poirot Novellákban is) Végül Dartmoorban kötöttünk ki, ami tökéletesnek bizonyult a maga fura módján.

Az utolsó pillanatban érkezett ‘új’ menedzserünk, Jane, dolgozott a Lake Districtben ezelőtt. Imádja, képeket mutogatott a helyről, történeteket mesélt, és mindig úgy gondolta, hogy meg kell néznünk, mielőtt hazautazunk. Tehát mikor meghallotta, hogy biztosan megyünk a Man-Szigetre, a földrajzi közelség miatt, egyből bedobta a YHA téli önkéntes programját.

YHA Hawkshead

Lot of YHA Hostel closed for a winter, but they have got winter working holiday volunteer programs and in the Lake District (wich is quite close to the Isle of Man) you can travel from one to the other

It happened that, after Morecambe we spent time in Windermere, Hawkshead and Kendal.

/Ugyanis elég sok YHA Hostel leáll télire, viszont indít önkéntes programokat, ráadásul a Lake Districtben az egyikről tudsz utazni a másikra, figyelnek a dátumokra. 

Így történhetett, hogy Moracambe után töltöttünk időt Windermere-ben, Hawkshead-ben és Kendálban egyaránt. 

Windermere Lake/ Tó

WINDERMERE

The fact is, Windermere truly two really similar, little village with full of hotels, b&b-s, pubs, restaurants and tourist shops as well.

/ Az igazság az, hogy Windermere valójában kettő, eléggé hasonló faluból áll, amik tele vannak hotelekkel, b&b-kel, éttermekkel és turistákat kiszolgáló boltokkal.

The real different between the 2 places, only the Windermere Lake. One town hasn’t got lake-side but it has train- and bus stations and more groceries.

/ Az igazi különbség a két hely között csupán a Windermere Tó. Az egyiknek nincs tópartja, de van, vonat- és busz állomása van és jóval több élelmiszerboltja.

But the other town’s part of the Lake with the ships and birds.

/ A másikhoz viszont hozzá tartozik a tó a hajóival és madaraival.

Between the 2 area, you have to walk approx.20mins. You can see lot of old, big buildings, most of them now Hotel or B&B.

/ A 2 terület között kb.20 percet kell sétálnod a hatalmas, régi épületek között, amiknek a nagy része, szolgálva a turizmust, ma Hotel és B&B.

  somewhere between the 2 Windermere / a 2 Windermere között valahol

If you like walking and/or you hasn’t got too much stuff, you can travel across the Windermere Lake with the Ferry. It’s only 50penny. In the other side, after 1,5 hours walking round the Esthwaite Water and you are in Hawkshead. On the road you have a chance to see some seesights as well. The only problem is, when you are closer to Hawkshead the footpaths are gone, and you have to walk on the car roads. It’s not so comfortable or safety if the dark coming early.

/ Ha szeretsz sétálni és/vagy nincs túl sok cuccod, át tudod utazni a Windermere Tavat Komppal. Csupán 50 penny-ért(kb.150.-) A másik oldal pedig, egy 1,5 órás Esthwaite Water körüli sétát követően Hawksheadban találod magadat. Útközben belebotlasz néhány látványosságba is. Az egyetlen probléma, hogy ahogy közeledsz Hawkshead-hez úgy tűnnek el a gyalog utad, és csupán egy esélyed marad, az egyébként is elég keskenyke autóút. Nem túl kényelmes vagy biztonságos, főleg, ha a sötét ilyen korai órákban jön el.

While we were volunteer, we had got only few hours before or after work to walk a little and the full dark arrived. It was enough for to discovered the neighbourhood,

/ Míg önkéntesek voltunk, csupán munka előtt vagy után volt pár óránk a mászkálásra aztán el is jött a teljes sötétség. De ez elég volt ahhoz, hogy feltérképezzük a környéket,

to walked to the Hawkshead Hill,

/elsétáljunk a Hawkshead Dombra – ami egy túraútvonal-látványosság errefelé – 

and looked round in the Xmas Fair.

/és hogy bekukkantsunk a Karácsonyi Vásárba.

Finally we spent a half day in Kendal. It is the biggest place where we were in the Lake District. We were in the city center and in the Kendal Museum, where everybody was really friendly, and the exhibitions were really chaotic. We love it!

/Végezetül egy fél napot töltöttünk Kendálban. Ez volt a legnagyobb hely, ahol jártunk a Lake District-en belül. Megnéztük a belvárost és a Kendal Múzeumot, ahol mindenki nagyon kedves volt, a kiállítások viszont nagyon kaotikusok. Imádtuk!

So we had a quite good day until when we arrived to the Enterprise Car Hire. We used them before and we never had any problem with them, passport, driving license, deposite and see you soon. But now the check in was like a interrogation. We couldn’t pay the deposit with our UK bankcard because our address is a Hostel where we live and they couldn’t check it. They needed the address where we will sleep, phone number for it, phone number for an UK members who knows us, the day and the ticket when we left the country and every fu**ing I.D.cards. The women didn’t want to give us the car, which was paid before. And finally she couldn’t find out another new stupid questions, so we got a car. She hated us, her hands shaking when she gave us the key.

Unfortunetly we left the Lake District in a bad mood, but comfortable

/Tehát egészen jó napunk volt addig, míg nem értünk oda az Enterprise Kocsikölcsönzőhöz. Máskor is béreltünk már tőlük autót, és semmi gond nem volt velük, útlevél, jogsi, bankkártyáról deposit és hamarosan találkozunk. Most viszont olyan volt a becsekkolás, akár egy kihallgatás. Első akadály az angol bankkártya volt. Nem fizethettük vele a depostitot, mert a hozzá tartozó lakcím egy Hostel és ők azt nem tudják leellenőrizni. Aztán tudni akarták, hol fogunk megszállni, cím, telefonszám. Egy helyi angol polgár neve és elérhetősége, aki ismer minket. A napja, jeggyel bizonyítva, amikor elhagyjuk az országot, és minden kiba**ott személyes okmány, függetlenül attól, hogy értenek e belőle bármit vagy sem. A hölgy nem igazán akarta nekünk odaadni az autót, de végül elfogytak a hülye kérdései így nem maradt más esélye. Egyértelműen utált minket ezért, remegett a keze, hogy át kell adnia nekünk a kulcsot.

Tehát a Lake Districtet rossz szájízzel, ellenben kényelmesen hagytuk el.

Next stop Totnes and Newton Farm /Következő megálló Totnes és a Newton Farm

    Travel/Utazás: Lake District When we searched jobs in England, our first idea was the Lake District. Everybody offered it. (And this area is popular in the Poirot Novels as well.) Finally we could go to…

[kasgaleria]

Máthé Andrea megnyitószövege Kecskeméti Sándor kiállításmegnyitóján

Önsúly

Kecskeméti Sándor kiállítása a K.A.S. Galériában

2020. február 14-március 9.

Kecskeméti Sándor kiállítása számszerűleg az eddigi életmű töredékéből, még pontosabban töredéknyi töredékéből áll, és két képzőművészeti műfajt, a rajzot és a plasztikát foglalja magában. Megjelenítéseiben az ősi kultúrák ma sem teljesen megfejtett formáira utal, megjelenítésében pedig azok monumentalitását idézi. Rajzain, amelyek az 1990-es évek második felében keletkeztek, a három hatalmas kőből épített alakzat, a trilit alkotta dolmeneket idézi, vagy a magában, önállóan álló menhireket. Nagyon egyszerű, tiszta eszközökkel, minimális jelzésekkel, ahogy ezt maga a téma és a rajz műfaja is megkívánja. A kőformáknak így lesz érezhető súlya a rajzokon, nehézkedésük, gigantikusságuk ereje képes megjelenni a fekete felületeken fehér krétával, temperával vagy fekete szénnel – fekete a feketén – jelzett vonalakkal.

A kiállított plasztikák pedig – és szándékosan nem kisplasztikáknak nevezem őket – szintén ezeknek a kő-monumentumoknak  variánsokkal alakított  parafrázisai, amelyek méretükben a tanagra-szobrokat követik. Ily módon univerzális és európai plasztikai tradíciókat összekötve jönnek létre sajátos alkotások, amelyek átívelnek az időn és jelenlétükkel nem várt gondolatokat, érzéseket ébreszthetnek.

Persze ez nem jelenti azt, hogy magyarázatot vagy egyszeri és végső értelmezést nyújtanak, ahogy azok a hatalmas kőemlékek is őrzik titkaikat, amelyek szerte a világon a 4-5000 éves megalitikus kultúra emlékei, menhirek, dolmenek, megalitok. Európában is van belőlük több mint tízezer: az angliai Stonhenge és Cornwall kövei, a bretagne-i Gavrinis, Málta megalitikus templomai, Írország dolmenei, a Guadalperal Spanyolországban, Sa Coveccada Szardinián, a magyarországiak közül pedig a Gyula közelében talált, Bretagne megalitjaival rokonságot mutató kevermesi megalitot autentikus Kecskeméti Sándorral kapcsolatban kiemelni – akinek szülőhelye és családjának városa Gyula.  

Mindezek jelek, jelzések, átfogóak időben és térben, kapcsolódásokat mutatnak, folytonosságot és hagyományt. Vagyis emlékeket, amelyeket itt hagytak, itt maradtak valamiképpen, de emlékeztetnek. Nem tudjuk pontosan mire és kikre, és miértjüket sem ismerjük, csak feltételezéseink vannak,  de lényegesebb ennél, hogy erőt sugárzó aurájukkal és hatalmas súlyukkal a jelenünkben sem kerülhetjük ki őket. Kecskeméti Sándor rajzai ezeknek a kőemlékeknek az univerzalitását, korunkig ható nagyságát és nagyszerűségét idézik; rajzainak önsúlyuk van, ahogy a hatalmas köveknek is, amelyek kötőanyag nélkül, önmagukra utaltan, önmaguk erejéből találják meg a támaszkodást, tudva, hogy van olyan még nagyobb erő, amely megtartja őket. Nem lehet kisajátítani őket, közös emberi múltat hordoznak, mindenkiét, mindannyiunkét, még ha az az ismeretlenségbe vezet is.

Csoda és titok, amely hozzáférhetetlen, amelyet a kiállított rajzok és plasztikák mégis közelebbé hoznak, újra és újra kérdéseket tesznek fel a csodák általi megrendültségről, csodálkozásról, tiszteletről. Az ismert és ismeretlen, a látható és láthatatlan együttes jelenlétét állítják és állítják elénk. Mindezt lendületes és nagyvonalú egyszerűséggel, ahogy maga az alkotó fogalmazta meg 2019-ben egy szimpoziumon a „Mi a szobrászat?” kérdésre: „Szerintem az élet része.”1

És valóban: a legjobb értelemben értett egyszerűség belső útjait járó művészi megfogalmazás egybehangzik Titus Burckhardt egy állításával: „nem létezik olyan művészet, legyen az bármely szerény is, mely teljes egészében a szellemin kívül állna. ...egyszerű, de szellemileg megalapozott eszközökre van szükség ahhoz, hogy a megragadhatatlan megsejthesse.”2 Kecskeméti Sándor alkotásai azzal együtt szellemiek és átszellemítettek, hogy hangsúlyozottan hordozzák és hangsúlyosan mutatják anyagszerűségüket, anyagból való voltukat, legyen az szén a rajzon, vagy kő a szobrokban, plasztikákban. Hogyan teszi mindezt, hogyan sikerül az, hogy alkotásai méretüktől függetlenül, hordozzák a monumentalitás, a természetesség, az egyszerűség és az univerzalitás hatását, ugyanakkor emberi mértékűek is – ez teljességgel megfejthetetlen, az azonban tudható, mit tart szem előtt alkotás közben:   „...vigyázok arra, hogy a szél ne fújja ki a szobraim mögül a tartalmat...”.3 Fontos mondat, amely közelebb vihet az alkotások csendes, elmélyült megfigyeléséhez, és súlya van, akár csak rajzainak, plasztikáinak.

Gránitszobrainak elmozdítható részei önmagukban is egészet alkotnak, felületük pedig különös patinát hordoz, hiszen rozsdásodó fém hatását kelti. Ezt a technikát munka közben véletlenül fedezte fel Kecskeméti Sándor, és alkalmazásával, a gránit szürke felületének és a barnás fémszínű felületnek a találkoztatásával egészen egyedivé tudja tenni alkotásait.

Edouardo Chillida baszk képzőművész, aki a kortárs szobrászat egyik legkiemelkedőbb képviselője – és akivel, valamint Max Billel, Tapies-szel együtt 2010-ben Kecskeméti Sándor csoportos kállításon vett részt – szintén nem tett minőségi különbséget akkor, amikor hatalmas vas- alabástrom vagy kőszobrait alkotta, vagy amikor például „néhány négyzetcentiméternyi papírfelület volt előtte: rajzai vagy papír-textil reliefjei ugyanolyan magas színtű művészi tudásról és elhivatottságról tanúskodnak”.4 Hasonlón Kecskeméti Sándor is, bármilyen anyaggal dolgozik, munkamódszerét a pontosság, alkotásait az átgondoltság, a magas színtű mesterségbeli tudás jellemzi, bár nem állnak távol tőle az „előkészített véletlenek” sem. Ezeknek az összetevőknek köszönhetően 2019-ben a londoni Freeze egyik magyar kiállítójaként Kecskeméti Sándor alkotásai is szerepeltek Maurer Dóra, Keserü Ilona, Bak Imre és Fajó János művei mellett.

Kecskeméti Sándor jelenlegi kiállítása, amelyet Ferenczy Bálint művészettörténész rendezett, határozott intenciókkal a legkevesebbre, legegyszerűbbre törekvő, átgondoltan válogatott művekből áll, amelyek nyugodt eleganciával alakítják a teret; pontossággal mértéktartó és semmiképp sem hagy hiányérzetet, hiszen egyetlen vagy kevés számú műalkotás is utalhat a teljességre.

Máthé Andrea

1 http://www.kunstleben.info/retrospektive/skulptur/sandor-kecskemeti (2020. 02. 07.) Was ist Bildhauerei? – Ich denke, ein Teil vom Leben.”

2 Jacob Burckhardt: A szakrális művészet lényegéről a világvallások tükrében, Arcticus kiadó, Budapest, 2000, Palkovics Tibor fordítása, 6-7. o.

3 2020. február 7-én Kecskeméti Sándor budapesti műtermében folytatott beszélgetés részlete.

4 V. ö.: Cserba Júlia: Dietman és Chillida in: http://www.balkon.hu/archiv/balkon02_09/08cserba.html (2020. 02. 11.)

[bloglinlposts-blog]

Az eső, amit szeretsz- összefoglalás

13 éves voltam, amikor eldöntöttem, hogy Londonban fogok élni. 

Akkoriban kezdtem angolt tanulni, akkor találkoztam olyan irodalmat és filmművészetet meghatározó alkotásokkal, mint a Bridget Jones naplója vagy az Üvöltő szelek. (Igen, abszolút egy szinten kezelem a kettőt.)

 Volt egy zene, amit évekig hallgattam, különösen olyan helyzetekben, amikor úgy éreztem, hogy a gimnázium teljesen irracionális irányokba lökdös. 

Egy kép maradt meg bennem, ahogy nézek ki az ablakon egy novemberi napon suliból, matek óra kellős közepén, a fejemet támasztom a kezemmel, nevetségesen álcázva a fülhallgatómat, ami diszkréten bele volt csúsztatva a pulcsimba és úgy bámulok a ragadós kinti időbe, mint az egyetlen reménysugárra. Mert bárhol is voltam, az eső emlékeztetett Londonra.

Sok ilyen vízió tud beleégni az ember retinájába, amitől élete végéig se szabadul. 

Nekem ez a kép a lelkembe ázott, és akárhányszor azt éreztem, hogy elmúlt belőlem az a kevéske plusz, ami azzá tett, aki akkor voltam, csurrant cseppent annyi az esőből, és a már akkor számtalan felejthetlen angliai élmények sokaságából, ami elég volt a következő lépésig, amiről sokáig azt gondoltam, hogy egy Londonba vezető útra visz.

 Hát, vitt is meg nem is.

Vitt évekig napokra, kirándulásokra, barátokhoz. Csurrant-cseppent. De soha nem áztam el. És mindennel jobban akartam, még akkoris, amikor az életem itthon úgy haladt, hogy okom sem volt másról álmodozni. 

De sose találtam a helyemet. 

20 éves voltam, amikor -életemben először- csak egy útra foglaltam jegyet Londonba.

Akkor már biztosan megkaptam az Erasmust, kiegészítve a Campus Mundival, ami több, mint elegendő biztonságot adott. Úgy éreztem magam, mintha a legszebb késő szeptemberi időbe csöppentem volna, mustár színű pulóverben, napszemüveggel, várva az esőt, a jellegzetes illatot, ami az érkezését jelzi, a langyos meleget, ami megnyugtatóan lebben föl a járdáról.

Ahogy fogod a teát, és nézel ki az ablakon puha plédekbe bugyolálva, és dörög az ég, és tudod, hogy végre jön az eső.

Amikor felriadsz az éjszaka közepén, rettegve, hogy már fel kell kelned, de ahogy ránézel az órára, tudod, hogy még órákat alhatsz.

Nekem ez London, ez az érzés volt és ez is marad, mostmár valószínűleg végérvényesen.

 Jóval előbb mentem ki, mint ahogy az iskola elkezdődött volna- soha nem úgy készültem oda, mint csere diák, hanem mint az asszimiláciora maximálisan készen álló felnőtt nő.

Ennek megfelelően rögtön el is kezdtem dolgozni. Soha nem voltam hajlandó szegény egyetemista lenni, és nem London volt az a hely, ahol el akartam kezdeni felfedezni azt a fajta életmódot.

Az első három hónapban meg is tanultam, hogy mi az a munka, megtanultam, hogy az emberek többséget nemhogy nem érdekli, de egyenesen zavarja, ha tanult vagy,és van is képed ezt megemlíteni. (Nem állítom, hogy a leghumánusabb helyen indítottam be a pályafutásomat, de tanulópénznek remek volt.)

Három hónap alatt megtanultam, hogy mekkora hatalom a kezemben a tudásvágy, és a hitem önmagamban, az oktatásban és en block a jó emberekben. Pedig tavaly nyáron láttam meg először igazán, hogy némelyikünkkel mit tud tenni az élet, mennyire el is tud deformálódni az ember lelke, ha hagyja.

 Minden nap sírtam három hónapig. Munka előtt, közben és utána is. Esett az eső, de nem úgy, ahogy akartam. 

Nehezemre esett elhitetni magammal, hogy ez csak egy epizód, és amint elkezdődik az iskola, újra megtalálom magamat.

 Szeptember végén elindult a suli és én lettem a legboldogabb, legelégedettebb ember, nemhogy annak ellenére, de pont azért, mert nehéz volt az életem: reggel ötkor keltem, mentem dolgozni héttől háromig, négytől óráim voltak, órák után pedig legalább egy órát minden nap könyvtárban voltam. Hat napot dolgoztam, mindig csütörtökön voltam szabadnapos, amikor reggel 10-től délután 4-ig óráim voltak. Soha, egyetlen órát sem hagytam ki. Nem azért, mert nem lehetett, hanem mert a napjaim fénypontja volt.

 Iskolában tudtam tartani a lépést, nagyjából otthon is, amihez kétségkívül sok tanári jóindulatra volt szükségem, amit az esetek döntő többségében meg is kaptam.

Az én keresztem a papírok voltak, ami részben az én hibám is, részben pedig a fogadó egyetemem rendszertelenségéé.A koordinátor változásokról soha nem szóltak, május végétől szeptemberig pedig el se lehetett őket érni. Emiatt mindig nagyon feszült voltam, de meggyőződésem, hogy nemcsak a küldő egyetemem, de a mundis koordinátorom is egy nagyobb tapsvihart érdemelne, mert mindig nagyon megértőek voltak, sokszor jobban, mint ahogy megérdemeltem volna.

Az egyetemen új ember lettem: nagyon jó osztályba kerültem, vezető oktatókkal, akik alapjaiban definiálták újra a politikai hitvallásomat, a legalapvetőbb értékrendszeremet.

Magyarországon nem sok szó esett diszkriminációról, privilégiumokról, pedig ezek fontos dolgok. 

Fontos dolog beszélni a kommunizmusról, és nem arról az olcsó és halálos utánzatáról, amit mindannyian ismerünk, és történelmünkből adódóan csípőből el is utasítjuk.

Otthon nem kellett Marxot olvasni. 

Miután hatalmas -és személyeskedés nélküli- vitákba bonyolódtam az egyik tanárommal pont ebben a témában, ő vette a fáradtságot, és könyveket adott, cikkeket válogatott nekem, hogy végre tudjak válaszolni arra a kérdésre, hogy megbukott-e a szocializmus eszméje. 

Mindenkinek van erről egy  véleménye, amióta ki tudom mondani a szót, nekem is. De itt  megtanultam, hogy valaminek a rossz alkalmazása még nem teszi az eszmét is rosszá. És ha politikát tanul az ember, ez egy fontos felismerés. 

 Találkoztam emberekkel, akik megváltoztatták az életemet. Nem azzal, amit mondtak, vagy amit tettek, hanem amik voltak: az egyik legjobb barátom születését tekintve moldovai, de szexuális identitása miatt elköltöztek az országból (emberi jogok, mint olyan, Moldovában nem élvez prioritást), megkapta a portugál állampolgárságot és feladta a moldovait. Sok mindent megértettem a nemzeti identitásról, meg több mindent kezdtem el megkérdőjelezni ezzel kapcsolatban.

 Láttam lányokat rettegni egyszerű vizespalackoktól. 

Lányokat, akik hijabot hordanak, akik összerezzentek mellettem, amikor a buszon valaki óvatosabban nyitotta ki az ásványvizet. Megijedtek, hogy sav.

Mert Londonban néha leöntik savval az embereket. 

Tanultam dolgokat arról, hogy mit jelent a fehér privilégium és a fehér feminizmus. 

Soha, de soha nem kellett félnem attól, hogy pont a bőrszínem, a vallásom vagy a kultúrám miatt bajba kerülök. Vannak, akiknek sajnos kell.

 Amit otthon nem sikerült elsajátítanom, megtettem itt, ami otthon hibának számított, itt amiatt voltam én én.

Nem akarom, hogy félreértsen bárki: amiatt voltam sikeres Londonban, mert otthon felruháztak elegendő tárgyi tudással. ( Úgy bizony, nemhogy tudtam, hogy ki az a Clausewitz, de még idéztem is tőle.)

Nem tudom és nem is akarom összehasonlítani a két oktatási rendszert- mindegyikben vannak hiányosságok és nagyon jó dolgok is. Nem gondolom, hogy egyik diploma többet érne a másiktól, de abban biztos vagyok, hogy otthon kicsit tényleg bele kell halni az életbe, itt nem. Máshogy mérik a tudást, mást tekintenek annak. 

De tények nélkül alátámasztva, csak a véleményedet mondva Londonban sem fog senki megdicsérni. Senki nem mondja azt, hogy jól látod a dolgokat. Mondhatsz bármit, de helytálló háttérinformáció nélkül meg fogsz bukni. 

Néha tudni kell kimondani, hogy nem tudsz eleget valamiről, hogy véleményt formálj. Előbb a hiteles információ, aztán a vélemény. Senki nem kiváncsi a légből kapott ötletekre, ha nincs alapja. 

 Már nem nyitok vitát migrációról, arabokról, a londoni életről, csak akkor, ha a másik fél kezében is ott a tudás és a tapasztalat. Nem fogadok el senkitől útmutatást ezek kapcsán (sem), ha nem látta azt, amit én. 

Én hiszek a diverzitas csodájában, de megértem, hogy ez Magyarországon miért nem működik. 

Nem kell erőfeszítéseket tennem, hogy szépen beszéljek Magyarországról, még akkor sem, ha nem otthon élek, és jelenleg nem is tudok olyan dologra gondolni, ami miatt hajlandó lennék hazaköltözni.

 Nem tudom hányadán állok az öntudatommal, azzal, hogy magyar vagyok. Mondta már nekem angol, hogy nekem is annak kellett volna születnem, és abban a pillanatban ezt bóknak vettem. 

Pedig nem vagyunk ám kevesebbek az angoloknál. Se a magyar, se a lengyel se román. Akkor se ,ha nem beszél angolul. 

 Amikor ez az ember azt mondta nekem, hogy angolnak kellett volna születnem, azt dicséretnek szánta, pedig nem volt az. Mert magyarként is ugyanúgy megállom a helyem, mintha angol lennék. Sok angolnál választékosabban beszélek, ha már csak magára a nyelvre korlátozom a kérdést. 

Egyáltalán nem kellett volna angolnak születnem, jó vagyok én így magyarként. 

Néha elfelejtem. Néha mostanában is kívánok más életet, egyszerűbbet,angolt. 

De amikor órákat álltam sorban szavazni, akkor ízig vérig magyar voltam. Amikor néztem Hosszú Katinkát úszni, akkor is magyar voltam. 

Akkor is magyar vagyok, ha már hónapok óta nem álmodok az anyanyelvemen, akkor is, ha vannak szavak, amiket gyakrabban használok angolul, és előbb is jutnak eszembe, mint az anyanyelvemen.

Ha azt mondom, hogy szeretlek, az csak magyarul hangzik igazinak a fejemben. 

Akkor is, ha már a magyar barátaim, sok rokonom is Lucynak hív. Akkor is, ha én is Lucy-ként gondolok magamra. 

 Megtanított London, ez az ösztöndíj arra, hogy mennyi minden lehetek egyszerre: Luca és Lucy, magyar és kicsit angol is. Lehetek a magyar politikai állás ellen, de volt olyan helyzet, hogy felszólaltam a magyar kormányért, mert hazugság volt, amit állítottak suliban. 

Megtanultam fehér lenni, de felismerni,hogy van felelősségem a rasszizmusban, a szexizmusban, kisebbségeket érintő diszkrimináció elleni küzdelemben.Nem veszek részt minden vitában, csak azért, mert meghívnak, és nem azért kérdezek, hogy válaszolhassak. Törekszem a hallgatásra. 

És ha valaki megkérdezi, hogy miért is sírok annyit, akkor azt gondolom, hogy pont azért, amiért ennyit mosolygok: mert törekszem meghallani a másikat.

 Én Londonban maradok, nem jöttem haza az Erasmus után. És minden alkalommal végigzokogom az utat Londonba, akkor is, ha megtaláltam a helyemet és az életemet ott. A 13 éves énem is sírna. 

De tudom, hogy az a 13 éves kiskamasz hogyan küzdött meg az akkori életével a mostaniért.

És az a 13 éves kislány olyan 21 éves szeretett volna lenni, mint amilyen én vagyok. 

  És ezt Londonnak köszönhetem.  (Illetve Vaprezsán Viktóriának. :))

[autoaddiktt-blog]

New Post has been published on AutóAddikt

New Post has been published on https://www.autoaddikt.hu/3-liters-power-stroke-dizelmotort-kap-a-ford-f-150/

3 liters Power Stroke dízelmotort kap a Ford F-150

A Ford új, 3 literes Power Stroke dízelmotorja – amit a Ford Európa gyárt – kategóriaelső forgatónyomatékkal, vontatási kapacitással és hasznos teherbírással ruházza fel az F-150 pickupot, amelynek dízelváltozatát már idén megrendelhetik az amerikai vásárlók.

A Ford angliai Dagenham Motorgyárában összeszerelt dízel erőforrás az értékesítési csúcsokat döntő F-150 modellben 253 lóerőt ad le, és az autó 596 Nm forgatónyomatéka már 1750 1/perc fordulatszámtól rendelkezésre áll. Ezekkel az adatokkal az autó minden más dízelmotoros pickupot felülmúl a saját szegmensében.

Részben az alacsony fordulatszámon leadott maximális forgatónyomatéknak is köszönhető, hogy az F-150 vontatási kapacitása 5171 kg, hasznos teherbírása pedig 916 kg, miközben az autó tervezett országúti üzemanyag-fogyasztása csupán 7,8 l/100 km (az amerikai mérési módszerek szerint).

“A 3 literes Power Stroke V6-os motort jó szívvel ajánljuk minden olyan pickup-tulajdonosnak, akiknek fontos, hogy járművük vontatás közben vagy nehéz rakománnyal terhelve is keveset fogyasszon” – nyilatkozta Dave Filipe, a globális motortervezési részleg alelnöke. “Minél többet vontat vagy szállít valaki, annál jobban értékeli majd ezt az erőforrást, amikor megáll tankolni.”

A Dagenham Motorgyárban, a Ford világszinten is legnagyobbnak számító ilyen üzemében 3000 ember dolgozik, és a gyárban tavaly 800.000 erőforrás készült a brit piacra és a globális exportpiacokra.

“Egy dízelmotor vonóereje verhetetlen, így ez a blokk tökéletesen illik a legendás F-150 pickuphoz, amit az F-sorozat amerikai rajongói hamarosan személyesen is megtapasztalhatnak” – vélekedett Stephen Gill, a Ford Európa hajtáslánc-tervezési részlegének igazgatója. “A Ford Európa dízelmotoros tapasztalatai messze túlmutatnak a puszta gyártástechnológián. Az angliai Dagenham Dízelközpont egy olyan tudományos és mérnöki bázis, ahol számos kifinomult dízel erőforrást fejlesztettünk már ki, köztük a 2,0 literes Ford EcoBlue és a vadonatúj, 1,5 literes Ford EcoBlue blokkokat is.”

Az új 3 iteres Power Stroke erőforrás szilárdabb és kisebb tömegű, mint elődje volt; ezt olyan megoldásokkal sikerült elérni, mint a motorblokk kompakt grafitos vasöntési technológiája, vagy a kovácsolt acélból készült főtengely alkalmazása.

A gyorsabb gázreakciók és a kisebb turbólyuk érdekében a motort nagy hatékonyságú, változó geometriájú turbótöltővel szerelték fel. A közös nyomócsöves üzemanyag-befecskendezési rendszer precízen szabályozza a teljesítményt és az üzemanyag-fogyasztást, és a 29.000 psi (2000 bar) befecskendezési nyomás simább, halkabb működést és alacsonyabb károsanyag-kibocsátást eredményez.

A motor kettős üzemanyagszűrőt és alumíniumöntvény olajteknőt kapott, s az energiaveszteséget – és az ezzel járó többlet üzemanyag-fogyasztást – kétlépcsős olajpumpa mérsékli. A motor által mechanikusan meghajtott hűtőventilátor és a radiátorlezáró lamellák javítják az autó teljesítményét a magas hőmérsékleten vagy nagy tengerszint feletti magasságban végzett munka során; ez a megoldás komoly előnyt jelent a versenytársak elektromos hűtőventilátoraihoz képest.

Ha az autóval kevésbé kemény körülmények közt vontatnak vagy szállítanak, az F-150 motorvezérlő rendszere egy folyadékos tengelykapcsoló segítségével csökkenti a ventilátor terhelését, és lezárja a két hűtőrács-lamellát, javítva ezzel a jármű légellenállását, és tovább csökkentve a motor energiaveszteségét.

Az üzemanyag-fogyasztást és az emissziót jelentős mértékben csökkenti a különleges kalibrálású SelectShift® tízfokozatú automata sebességváltó és az Auto Start-Stop rendszer.

A Ford a 2017-es évben 896.764 darab F-sorozatú haszongépjárművet értékesített az USA piacán, ami 9,3 százalékos növekedést jelent az előző évhez képest, és 2005 óta a legjobb értékesítési eredménynek számít. Az F-sorozat tavaly már 41. alkalommal kapta meg az Amerika Legkelendőbb Pickupja címet.

Európa vezető régiónak számít a Ford globális dízelmotor-fejlesztéseiben, hiszen a vállalat legjobb dízel-szakemberei az angliai Dagenhamban és a Dunton Műszaki Központban, a németországi Merkenich Műszaki Központban, valamint az ugyancsak németországi Ford Európai Kutatási és Innovációs Központban dolgoznak.

[korkep-blog]

Költészet versus slam poetry - Füleken csapott össze a két műfaj

Hangulatos környezetben, a füleki Európa bárban találkozott egymással elméletben és gyakorlatban a költészet és a slam poetry,

Hangulatos környezetben, a füleki Európa bárban találkozott egymással elméletben és gyakorlatban a költészet és a slam poetry. Pontosabban Erdős Virág, József Attila díjas, költő, drámaíró, valamint Laboda Róbert költő, tanár, slammer, előadó.

  Felvétel: Puntigán József.

  „Erdős Virág közéleti versei „felrobbantották” az érdeklődést az égető társadalmi kérdések iránt, és a Facebookon addig soha nem tapasztalt mértékben szerzett versolvasókat.“ – írja róla Laik Eszter, irodalomkritikus.

  Erdős Virág. Felvétel: Puntigán József.

  „Laboda Róbert verseinek és slamjeinek értelmezése és értése szellemes olvasót kíván, aki nem fél az iróniától.“ – olvasható a Túlzások c. kötetének jellemzésében.

  Laboda Róbert. Felvétel: Puntigán József.

  A műfajok és képviselőik közötti párbeszéd kérdéseit Mizser Attila költő, szerkesztő, egyetemi tanár tette fel. Nem hiányoztak a felolvasások sem – a verseket és szövegeket maguk a szerzők adták elő, melyek háttérzenéjét, hangulatát a Pázsit zenekar improvizációs zenéje biztosította.

  Mizser Attila. Felvétel: Puntigán József.

  Amíg a költészet a legősibb irodalmi műfajok közé tartozik, addig a slam poetry a legfiatalabbak közé sorolható. Az önálló honlappal is rendelkező műfaj, a Slam Poetry Marc Kelly Smith („Slampapi”) kezdeményezésére  az 1980-as évek közepén jelent meg önálló előadói műfajként, az angliai Spoken Word versengő formájaként.

  Magyarországon több mint 20 évvel később bukkant fel. A mozgalmat a budapesti Műcsarnok indította el 2006 februárjában a Budapest Slam nevű rendezvényével. A műfaj azóta népszerűségre tett szert, számos találkozót, versenyt szerveznek, melyek egyik jellemzője, hogy a fiatalok vannak rajta többségben, beleértve a Felvidéket is.

  Nem meglepő ez, hiszen idézve az említett honlapon található leírást „…ez egy modern költészeti stílus, amely csakis szóban és leginkább élőben hatásos. …egy kötetlen stílus, amiben az egyetlen szabály, hogy a slammernek három perce van a színpadon a szavalásra, hogy érveljen, meggyőzzön, megnevettessen, szórakoztasson, elgondolkodtasson és sikert arasson!“.

  A Pázsit zenekar. Felvétel: Puntigán József.

  A műfaj egyik legismertebb szlovákiai képviselője éppen a füleki származású, Komáromban élő Laboda Róbert, tanár. A beszélgetés első részében, amely a két műfaj összehasonlításának kérdéseit feszegette elmondta:

  „…amikor belekerültem a slam poetry műfajba, nem is tudtam pontosan, hogy mibe kerülök bele, s talán ezért volt szép, ezért szép“. Sokan próbálják meghatározni, hogy mi a két műfaj között az a vékony híd, ami még járható, mi az a kompromisszumos állapot, ami még megtartja a kettőt egymás mellett.

  Felvétel: Puntigán József.

   „A slam poetry a vers szellemi pettingje …a műfajt egy nagyon jó barátkozásnak tartom“ – mondta. Megjegyezve, hogy Tőzsér Árpád költő például azt nyilatkozta, hogy nem igazán kedveli a slam poetry műfaját, mert ez egy nagyon nagy fellángolás, amelyből lehet jó bor, de lehet híg lőre is. Závada Pál szerint ez a nagyvárosi költészet.

  Magyarországon jelenleg már nagyobb dömping van körülötte, mint kellene. Gyakorló tanárként azt látja, hogy aki eljár egy slam poetry eseményre, az bizony könyvet is a kezébe vesz, ami  egy nagyon szép folyamatot tud elindítani.

  Felvétel: Puntigán József.

  Tény, „…hogy aki ezután nem fog könyvet a kezébe, azzal sem vesztettünk, mert azelőtt sem tette ezt. Nagyon szép, hogy a két műfaj között van átjárás!…én a slam poetryt három perc szabadságnak hívom …adott témára nagyon nehéz örökérvényű dolgokat írni“.

  Van-e a műfajnak a költészethez hasonló örökérvényűsége“ „…a fiataloknál? …nem érzem a munkaszagot benne… mert bizony egy slam szöveggel nagyon sok olyan munka van, amelyekkel és ahol az éppen interaktív, színész, önirónia, működőképes  tud lenni. „Ezeket az eszközöket, azok meglétét  mostanság kicsit hiányolom.“

  A költészet oldaláról közelítve a témát Erdős Virág hangsúlyozta: „Nem érzek éles határvonalat a kettő között,  inkább kényszeredettnek érzem sokszor ….egy adott alkotón belül is egy csomó példa van arra, hogy megpróbálják magukban külön választani a slammet és a költőt, ami szerintem nehéz is, meg nem is biztos, hogy jó.“

  Felvétel: Puntigán József.

  „A slam poetry megjelenésével egy egészen új megvilágításba került maga a költészet, s nem biztos hogy egy éles határvonalat lehet húzni a kettő között. A legérdekesebb kérdés…talán  a legnagyobb probléma, hogy az irodalmat és a költészetet egy elit valaminek gondoljuk. A slampoetriben pont az ajtó, amelyen keresztül a műfaj a hagyományos falakat próbálja egy kicsit lebontogatni, melyek stabilan kiépültek a költészet mint olyan köré. Pontosan az lehet a küldetése is a slam poetrynek, hogy provokálja a hagyományos irodalom és költészet azon képét, ami a fejünkben van és azt állítja hogy a szórakoztató ipar egy része maga a költészet is.“  A demokratikus jellege, hogy bárki kipenderülhet a színpadra és elmondhatja a mondókáját.

  Elemezgetve a részleteket, kiemelte,  hogy az is baj, amikor azt gondoljuk, hogy csak szimpla szórakoztatás, de az is baj, ha azt gondoljuk, hogy a költészet egy szűk kör ügye. „Vagyunk ötvenen és egymásnak írogatunk. Ahhoz viszont, hogy ki tudjunk lépni ebből a szűk körből a stratégiát is meg kell változtatni. Máshogy kell írni, tekintettel kell lennünk az olvasóra, meg kell szólítanunk őt.“

  Felvétel: Puntigán József.

  Egy esten gyorsan kiderül, hogy ki az, aki 3 perc és 15 mp alatt képes megnyerni magának a hallgatót és ki nem. „Ugyanígy zajlik ez egy folyóiratban is, ahol olvasok egy verset … itt még rövidebb idő alatt eldől, hogy tetszik az vagy sem … hiszen ott sokkal könnyebb tovább lapozni, mint felállni és kimenni egy slammesről”.

  „Provokáció ez a klasszikus költők felé is. A slam azt mondja, hogy próbálj eladhatóvá válni abszolút jó értelemben, próbáld meggyőzni az olvasót, hogy kell neki a te terméked.“

  Felvétel: Puntigán József.

  Természetesen az est folyamán a két műfaj további hasonlóságai és ellentmondásai is felmerültek. A jelenlévők az elmélet fejtegetésekkel a felolvasások során azonosulhattak vagy éppen elgondolkozhattak róluk.

  A zenés irodalmi rendezvény a 4. évadjába lépett LiteraTúra program keretén belül valósult meg, melynek idei témája az „Irodalom – másképpen“ volt. A rendezvény célja, hogy különböző formákban megpróbálja visszavezetni az embereket az olvasáshoz, illetve hogy még több kedvet adjon ehhez azoknak is, akik egyébként is olvasnak.

  Felvétel: Puntigán József.

  A Füleki Városi Művelődési Központ által szervezett programban az idén műhelymunka is helyet kapott. A helyi gimnázium diákjai számára május – június folyamán kreatív írás műhelyt tartott Mizser Attila költő, szerkesztő, tanár, valamint Nagy Hajnal Csilla költő. Júliusban a helyi kulturális – zenei fesztivál, az UDVart nyitónapján a szépirodalom és a film kapcsolódási pontjait kereste az a beszélgetés, melyen Németh Zoltán költőt, írót és Kerekes Vica színművésznőt faggatta Mizser Attila.

  A KocsmaBeat formáció zenés irodalmi felolvasóműsorában két zenész és egy énekes (a Blahalouisiana zenekar énekesnője, Schoblocher Laura) színesítette Czinki Ferenc író Pozsonyt idéző, élőben felolvasott szövegeit.

  Felvétel: Puntigán József.

  Mint azt az est házigazdája Illés Kósik Andrea, a Füleki Művelődési Központ igazgatója elmondta,  tervezik a sorozat  folytatását.

  Puntigán József

[sucumy]

Addig megy a korsó...

Amikor egy hosszú éve elkeseredetten próbálsz stabil melót találni, és hirtelen egyszerre jön két, minden korábbinál jobb lehetőség, az egyetlen elképzelhetőt tettem: elfogadtam minkét állást. Az irodai volt természetesen a cél, bejutni és bentmaradni, de a pincérnői valljuk be sokkal esélyesebbnek tűnt, mint hosszú távú lehetőség. Szóval így esett, hogy 9-17 hétfőtől péntekig mentem az irodába adatot rögzíteni egy cég új rendszereibe, majd pedig pénteken volt egy órám odaérni a délután 6-os munkakezdésre a hamburger- milkshake bárba, dolgozni szombat hajnal 3-ig, majd vissza megint este 6-ra szombaton és húzni vasárnap hajnal 3-ig, alkalmanként vasárnap reggel 10-re vissza délután 6-ig. Hétfőn meg kezdődik az új hét persze, reggel 9 iroda megint. 

Gyakorlatilag 60-65 órát dolgoztam hetente, majd amikor az irodában az adatrögzítés nem úgy haladt, ahogy tervezték, mert nem találtak elég embert, kérdezték, tudnék-e túlórázni. Hogyne, válaszoltam, jövök én reggel 8-ra, majd távozok este 7-kor, megfelel? Sajnos pénteken el kell mennem 5-kor, mert 6-kor kezdődik a másik munka, de amúgy én itt vagyok, ha kell - nekik ez megfelelt, én meg olyan boldog voltam, nem számított, hogy nem látok semmi mást a munkán kívül, hullafáradt voltam folyamatosan, de mindkét munkahelyen pörögtem ezerrel. 

Az irodában a főnökeim el voltak bűvölve, hogy milyen gyorsan dolgozok, egyre több mindent bíztak rám, a végén már kimutatásokat és ellenőrzéseket csináltam a többi ideiglenes dolgozó munkájából- a főnökeim imádták, hogy értek az excelhez, én meg minden nemlétező szabadidőmben próbáltam a magyarul megszerzett ismeretanyagot használható angolra fordítani, elvégre hiába tudom a függvényt, amit használni akarok, ha nem tudom az angol nevét. Az irodai munkakörnyezet csodálatos volt- nyugodt, akkor mentél wcre, amikor akartál, akkor ittál az ingyen kávéból, amikor akartál, és mindenki borzasztóan kedves volt. Két hónapos ideiglenes szerződésünk volt, és rajtam kívül mindenki angol volt. A cég gyakran tartott pizzanapokat, amikor ebédidőben megjelentek a főnökök 20 darab ingyenpizzával a “jól elvégzett munkáért”. Hozzáteszem, én csak röhögni tudtam, hogy mérhetően 3-5-ször gyorsabb voltam az adatrögzítésben még úgy is, hogy eleinte igen problémás volt kezelnem az angol billentyűzetet. (A nulla a 9-estől jobbra van, míg a felkiáltójel az 1-es helyén, a Z és az Y megcserélve, satöbbi. Amikor időre gépelsz, ezek számítanak.) Mivel a három leglassabban dolgozó adatrögzítők egy hónap alatt összesen hoztak össze annyit, amennyit én az első két héten egyedül, le voltunk maradva a határidővel, és rebesgették, hogy akár novemberig is eltarthat a meló- magamban hálát rebegtem a lassú munkatársakért, mert elvileg október 7-tel pápá lett volna. 

Mindeközben a gyakorlatilag éjszakázós pincérnősködés sem ment rosszul- tanultam a milkshakek neveit, összetevőit, tányérnyi gofrikat sütöttem és díszítettem, takarítottam az asztalokat, és egy pillanatra sem álltam meg, olyan voltam, mint egy búgócsiga, örök mosolygós kivitelben. Nem volt nehéz munka, csak pörögni kellett, minden be volt kamerázva és a főnök ült fent az irodában figyelve mindent és mindenkit. A hajnal 3-as hazamenetel is egyszerű volt, mivel taxit használtam és a bár kidobója az ajtóból figyelt amíg beülök. A kaja természetesen ingyen volt, így a taxi gyakorlatilag nem volt pluszköltség, és egyébként is, hiába voltam mindkét helyen minimálbéren, amikor 70+ órát dolgozol, hirtelen a pénz csak úgy dől be az ablakon- nekem legalábbis olyan érzés volt. Aztán a hamburgerbár főnöke közölte, hogy ha akarom, jövő héttől felvesz teljes állásba, én meg dilemmában voltam  igencsak. Ugyanis időközben meghirdettek az irodás cégnél egy 6 hónapos pénzügyi asszisztensi állást, és természetesen jelentkeztem rá - az angolom egyre jobb lett, és bár kezdetben elég esélytelennek tűnt, baromira vágytam rá, hogy ott maradhassak és megvolt az esély, hogy a 6 hónapos szerződést egy határozatlan idejű követné.

Közben két hónap telt el, húztam az igát mindkét helyen, mint az állat, és persze valljuk be, meg is látszott rajtam. Az ember nem hajthatja magát a végtelenségig- és akkor egy szombati nap borult a bili. A hamburgerbárban kaptunk egy értékelést, és az enyém nem lett a legjobb. A főnök közölte, hogy nem töltök elég időt a helyen ahhoz, hogy jó értékelést adjon, és én igencsak igazságtalannak éreztem, hogy nem az számít, amit csinálok, hanem az, hogy csak részmunkaidőben... Totál kiborultam, bőgni kezdtem, egy pillanat alatt minden visszafojtott frusztáltság felszínre került, és amikor a főnök azt mondta, hogy döntsem el, mit akarok, én felmondtam. 

És akkor megtörtént a csoda: felvettek számlákat feldolgozni 6 hónapos szerződéssel az irodás céghez. Közben mindenkivel olyan jóban lettem, hogy tényleg éreztem, velem együtt örülnek, és valaminek a része vagyok mostmár. Már csak a végső cél volt előttem: elérni, hogy leállandósítsanak. Persze az új szerződés egy új helyet jelentett a cégen belül, új emberekkel, új kihívásokkal, és mégis, valljuk be, hogy újra 40 órában dolgozni és pihenni a hétvégéken egy olyan dolog, ami sokat lendít az esélyeiden. :) 

[zarojel-hu-online-hirmagazi-blog]

Megdöbbentő válasz T. Sipos Barbarának - Az érem másik oldala

New Post has been published on https://zarojel.hu/megdobbento-valasz/

Megdöbbentő válasz T. Sipos Barbarának - Az érem másik oldala

[vc_row][vc_column][vc_column_text]Nem  tetszett, hogy itthon a munkaadók  tesztelték, felvételiztétték Egy korábbi ismeretséget felhasználva, egy londoni magyarhoz fordult segítségért aki az Uniós csatlakozás előtt ment ki. Vigyázat ez is Anglia

A levél előzményét, T. Sipos Barbara levelét itt olvashatod el: Kattints ide[/vc_column_text][vc_raw_html]JTNDY2VudGVyJTNFJTNDc2NyaXB0JTIwYXN5bmMlMjBzcmMlM0QlMjIlMkYlMkZwYWdlYWQyLmdvb2dsZXN5bmRpY2F0aW9uLmNvbSUyRnBhZ2VhZCUyRmpzJTJGYWRzYnlnb29nbGUuanMlMjIlM0UlM0MlMkZzY3JpcHQlM0UlMEElM0MlMjEtLSUyMFBvc3QlMjBlbHMlQzUlOTElMjBBbGV4YSUyMC0tJTNFJTBBJTNDaW5zJTIwY2xhc3MlM0QlMjJhZHNieWdvb2dsZSUyMiUwQSUyMCUyMCUyMCUyMCUyMHN0eWxlJTNEJTIyZGlzcGxheSUzQWJsb2NrJTIyJTBBJTIwJTIwJTIwJTIwJTIwZGF0YS1hZC1jbGllbnQlM0QlMjJjYS1wdWItMjYyOTc0ODI4MzY3MjUxMCUyMiUwQSUyMCUyMCUyMCUyMCUyMGRhdGEtYWQtc2xvdCUzRCUyMjk0MjQzNzYzODAlMjIlMEElMjAlMjAlMjAlMjAlMjBkYXRhLWFkLWZvcm1hdCUzRCUyMmF1dG8lMjIlM0UlM0MlMkZpbnMlM0UlMEElM0NzY3JpcHQlM0UlMEElMjhhZHNieWdvb2dsZSUyMCUzRCUyMHdpbmRvdy5hZHNieWdvb2dsZSUyMCU3QyU3QyUyMCU1QiU1RCUyOS5wdXNoJTI4JTdCJTdEJTI5JTNCJTBBJTNDJTJGc2NyaXB0JTNFJTNDJTJGY2VudGVyJTNF[/vc_raw_html][vc_single_image image=”140079″ img_size=”800×600″ alignment=”center” onclick=”link_image” css=”.vc_custom_1502521370135background-image: url(https://www.zarojel.hu/wp-content/uploads/2017/04/small_header_bg-1.png?id=4336) !important;background-position: 0 0 !important;background-repeat: repeat !important;”][/vc_column][/vc_row][vc_row][vc_column][vc_column_text]

Ez is Anglia

(A levél előzményét, T. Sipos Barbara levelét itt olvashatod el: Kattints ide) 

Hát, röviden az én történetem….A2 szintű angollal próbálkoztam többször, vidéken meghirdetett álláshelyre amire a budapesti képviselőkkel megkötöttem a szerződést. Ráébredtem gyorsan, hogy akik Kanadából, vagy az USA-ból visszajöttek, azoknak is kemény dió a felvételi interjú vidéken, annak ellenére, hogy több évet töltöttek, tanultak nyelvi területen nem úgy mint én.

Keresgélés következett:

Sajnos az egyik angol filmben (1980-as években látott) szituáció ismételte magát, utcaseprőknek vettek fel közép és kelet-európai diplomásokat. Szállásadóm elmondása szerint jó hely, mert 10 fontot fizetnek óránként és biztos, mert állami elhelyezést ad. Diplomám nem volt, és nem vettek fel, továbbá meg se lengyel, se cseh nem voltam.

(Két év múlva, már volt olyan magyar lakótársam aki utcaseprőként dolgozott nem volt diplomás de a fizetése is kb 5.3 fontra csökkent a munkaerő túlkínálat miatt.)

A Heatrow repülőtér melletti zöldség-gyümölcsátcsomagolóba vettek fel ügynökségen keresztül. Fagyasztóban végzett munka volt, ahonnan hazafelé a szállásra 3 átszállással, 1.5 órát utazva értem el az utolsó busszal. A munka intenzitásáról csak annyit, hogy a fagyasztóban az izzadságtól vizes volt a ruhám. Összességében egyre kevésbé tetszett  Anglia

A szállásadó magyar segített újból, és 4 főt keresett egy új raktárba kínai céghez a lakók közül. Én is belementem természetesen, de a cégnél dolgozó angol manager ezért pénzt kért. 200 fontot fizettünk fejenként részletekben, a magyar szállásadón keresztül. A raktárban elég szemét módon viszonyultak, a Srí Lankából menekültek egy része a magyarokhoz. Ennek eredményeképp én is lesérültem, gerinc és ízületi problémáim lettek.

A munka, a tengerről beérkező konténerek kézi kipakolása volt.

Sajnos, volt néhány eszetlen huszonéves, aki úgy gondolta, ha nagyon hajtunk akkor ők biztos kapnak valami jó állást a cégnél. Mivel Magyarországon is dolgoztam előtte konténerek ki-be rakodásában, ezért a régebbi dolgozóktól tudtam, hogy egy nagy konténer 4 órás normaidejű. Ezzel szemben mi, kb., 1 óra 20 perc alatt csináltuk meg. Kézi kirakodásról van szó. Plusz ami még nagyon “izé” volt, hogy állítólag az egyik informatikus lebeszélte a kínaiakat arról, hogy fóliázó gépet használjunk a raklapok betekercselésére, mivel kézzel gyorsabb.

Igen, csak arra nem gondolt hogyha belendül a cég, sokkal nagyobb lesz a forgalom.

Nagyobb is lett, és napi 100-140 tonnát rakodtunk ki. Mindezt minimálórabérért 5-en. Plusz betanításra mindig adtak egy főt, akinek a panaszait mindig hallgathattuk. Hogy milyen panaszokat?

Olyat, ami velünk is megesett:

10-12 fő jutott lakásonként általában 1 wc-re, zuhanyzóra. A Home office által kért munkaadói igazolást hónapok múlva kaptuk meg a munkáltatótól,  pedig jogszerűen 1 hónapon belül ki kellett volna adni. A TB Adó angolul NI szám igényléshez napi telefonos próbálkozás ellenére 6 hónap után értem el oda, hogy felvették az adataimat. Amikor elmentem az NI interjúra kiderült, hogy hiába mondtam el minden adatomat telefonon keresztül, az adatlapok eltűntek ezért újra ki kellett tölteni.

Hiába akartunk bankszámlát nyitni egy ideig nem nyitottak, az útlevél nem volt elég a személyazonossághoz, egyre inkább azt akarták, hogy váltsuk át a jogsinkat angolra, mert azon rajta van az angliai levelezési cím. Amikor lett számlánk, akkor meg nem akartak se Mastercard, se Visa logót adni rá, több évi vezetett számla után sem.

Amikor elmentem a körzeti orvoshoz, az ott dolgozó recepciós nem vett fel betegnek, mivel csak hetibéres munkám volt. Így a gerinc, és ízületi problémáimmal egy akupunktúrás kínai céghez jártam, volt amikor minden hétvégén. Így, a minimálbéres fizetésem maradéka náluk landolt.

Sajnos, mi magyarok csak minimálbért kaptunk, míg a cégnél dolgozó kínai, jamaicai, stb kb. 11 náció, jobb pénzt kapott amit általában, a péntek esti fizetés napon, – többek állítása szerint – el is szerencsejátékoztak (400-800Font/hét), utána meg a magyaroktól kéregettek. A magyar munkavállalók is, legalább két egymással (is) ellenséges csoportra oszlottak szét. Az állandó cserélődés miatt mindig új és új munkatársakat kaptunk, ami idegileg őrjítő volt. A lakótársak is nagyon gyorsan cserélődtek, kb., 150-ig számoltam őket. Sajnos a lakótársaim zöme is a “neked sem jött be Anglia” csoportba tartoztak.[/vc_column_text][/vc_column][/vc_row][vc_row][vc_column][vc_raw_html]JTNDY2VudGVyJTNFJTNDc2NyaXB0JTIwYXN5bmMlMjBzcmMlM0QlMjIlMkYlMkZwYWdlYWQyLmdvb2dsZXN5bmRpY2F0aW9uLmNvbSUyRnBhZ2VhZCUyRmpzJTJGYWRzYnlnb29nbGUuanMlMjIlM0UlM0MlMkZzY3JpcHQlM0UlMEElM0MlMjEtLSUyMFBvc3QlMjBtJUMzJUExc29kaWslMjBBbGV4YSUyMC0tJTNFJTBBJTNDaW5zJTIwY2xhc3MlM0QlMjJhZHNieWdvb2dsZSUyMiUwQSUyMCUyMCUyMCUyMCUyMHN0eWxlJTNEJTIyZGlzcGxheSUzQWJsb2NrJTIyJTBBJTIwJTIwJTIwJTIwJTIwZGF0YS1hZC1jbGllbnQlM0QlMjJjYS1wdWItMjYyOTc0ODI4MzY3MjUxMCUyMiUwQSUyMCUyMCUyMCUyMCUyMGRhdGEtYWQtc2xvdCUzRCUyMjMzNzc4NDI3ODUlMjIlMEElMjAlMjAlMjAlMjAlMjBkYXRhLWFkLWZvcm1hdCUzRCUyMmF1dG8lMjIlM0UlM0MlMkZpbnMlM0UlMEElM0NzY3JpcHQlM0UlMEElMjhhZHNieWdvb2dsZSUyMCUzRCUyMHdpbmRvdy5hZHNieWdvb2dsZSUyMCU3QyU3QyUyMCU1QiU1RCUyOS5wdXNoJTI4JTdCJTdEJTI5JTNCJTBBJTNDJTJGc2NyaXB0JTNFJTNDJTJGY2VudGVyJTNF[/vc_raw_html][/vc_column][/vc_row][vc_row][vc_column][vc_column_text]

Két, három emlékezetes személy:

Felsőfokú végzettséggel, otthon programozóként dolgozó személy, nagyon jó nyelvtudással, sörízű pattogatott kukoricát gyártani vették fel minimálbérért. Európai uniós angol tolmács végzettségű személy, 20 fontja maradt munkakeresés után, és  autóstoppal jött haza.

Volt ezüstérmes sportoló:

Addig terrorizálta a lakótársakat, amíg egyszer eltörte az egyik lakó kezét, majd az szétverte a sportoló fejét kalapáccsal – állítólag.

Amikor rájöttek a cégnél, hogy nem oké az egészségem, adtak egy takarítógépet amivel a raktárat mostam fel naponta, plusz a beérkező szemetet válogattam. Volt egy Srí lankáról menekült munkatársam is, aki szinte semmit sem dolgozott, csak állt a kukaürítő gép mellett és telefonált haza. Rengeteg túlórája volt.

Egyszer megkérdeztem mit vesz a pénzéből. Azt mondta 3 szintes házat vett belőle a felesége otthon. Jó nem? Én dolgozom, a menekült munkatársam meg házat vesz.

Volt amikor 3 főnököm volt 5 percen belül….

Ha mindez nem lenne elég, kitalálták még, hogy a wc-ket is nekünk kell csinálni. Hogy miért nem csinálta aki eddig? Mert valakik a wc ülőkékre potyogtattak 4-5 “négercsókot” köröskörül, ülőkénként. Soha nem sikerült rájönni, hogy ki csinálta és mikor.

Forróvízes magasnyomású mosóval mostam mind a három műanyag wc-t 1-1.5 óránként, ezenkívül ha nem volt ember, akkor a visszarakodást a konténerbe. Vagy kifelé járatkísérőnek.

A vezetékes vízről annyit, hogy:

Kb., minden harmadik újonnan érkező személy hányással hasmenéssel küzdött. Nekem is sikerült egyszer nem felforralni a vizet, és utánna 20-szor mentem el a wc-re. A kórházban a fekete orvos nem tudta mi lehet ez. Ha a fehér angol recepciósokra van bízva nem vesznek fel, de szerencsére egy kínai nővér felvett. Máskor, a fehér angol orvos nem akart kezelni, mert nem tudott rendesen elbeszélgetni, romániai fiatalabb kollégájának ez nem volt akkora akadály.

2004-ben 35 font volt egy egyágyas szoba, ebben egy ágy, szék, és szekrény fért el. 2008-ban 65-öt fizettem, ma ez kb. 90 font. Az egy útra szóló buszjegy úgy emlékszem 83 penny körül volt, most úgy tudom 2 font felett van. Minimálbér kb. 5 font 20 penny volt, ma 7 font 20 ami bruttó és ebből TB-t, adót vonnak. 2008-ban tértem haza és leszázalékoltak.

Sajnos a környezetemben szintén él olyan, nálam fiatalabb, aki szintén raktárban dolgozott neves világcégnél, és neki sem jött be. Ő itthon dolgozik.

Remélem aki ezt olvassa annak bejött Anglia.Üdv Miki

Szerkesztőségünk várja az ilyen, vagy ezzel éppen ellenkező külföldi munkavállalási élettapasztalatok leírását. Oszd meg velünk, mi megosztjuk olvasóinkkal!

[/vc_column_text][/vc_column][/vc_row][vc_row][vc_column][vc_raw_html]JTNDY2VudGVyJTNFJTNDc2NyaXB0JTIwYXN5bmMlMjBzcmMlM0QlMjIlMkYlMkZwYWdlYWQyLmdvb2dsZXN5bmRpY2F0aW9uLmNvbSUyRnBhZ2VhZCUyRmpzJTJGYWRzYnlnb29nbGUuanMlMjIlM0UlM0MlMkZzY3JpcHQlM0UlMEElM0MlMjEtLSUyMFBvc3QlMjBoYXJtYWRpayUyMEFsZXhhJTIwLS0lM0UlMEElM0NpbnMlMjBjbGFzcyUzRCUyMmFkc2J5Z29vZ2xlJTIyJTBBJTIwJTIwJTIwJTIwJTIwc3R5bGUlM0QlMjJkaXNwbGF5JTNBYmxvY2slMjIlMEElMjAlMjAlMjAlMjAlMjBkYXRhLWFkLWNsaWVudCUzRCUyMmNhLXB1Yi0yNjI5NzQ4MjgzNjcyNTEwJTIyJTBBJTIwJTIwJTIwJTIwJTIwZGF0YS1hZC1zbG90JTNEJTIyNDg1NDU3NTk4OCUyMiUwQSUyMCUyMCUyMCUyMCUyMGRhdGEtYWQtZm9ybWF0JTNEJTIyYXV0byUyMiUzRSUzQyUyRmlucyUzRSUwQSUzQ3NjcmlwdCUzRSUwQSUyOGFkc2J5Z29vZ2xlJTIwJTNEJTIwd2luZG93LmFkc2J5Z29vZ2xlJTIwJTdDJTdDJTIwJTVCJTVEJTI5LnB1c2glMjglN0IlN0QlMjklM0IlMEElM0MlMkZzY3JpcHQlM0UlM0MlMkZjZW50ZXIlM0U=[/vc_raw_html][/vc_column][/vc_row]

[nemzetinet]

Egy 18. században elsüllyedt holland hajó roncsait tárják fel búvárrégészek

Ezüstdollárokat, ónkupákat és faládákat is felszínre hoztak egy Kent partjainál, az Északi-tenger mélyén talált 18. századi hajóroncsról a régészek. Számos tárgyat ki is állítanak a hétvégétől a feltárás központi raktárában, az angliai Ramsgate kikötőjében.

Az 1740-ból származó Rooswijk roncsait vastag hínár, kagylóréteg és kavics borítja. A holland Kelet-indiai Társaság egykori hajóján talált fából faragott tengerészládák azonban háromszáz év után is zavarba ejtően épnek tűnnek. A tengeri régészekre még több hónapos munka vár, amíg kiderül, hogy rejtőzik-e még ezüstkincs a maradványok között vagy csupán a régen halott tengerészek tárgyai kerülnek elő – számolt be róla pénteken a The Guardian.

A feltárást a brit Historic England, valamint a holland Kulturális Örökség Hivatal szakemberei végzik. A kutatások alapján a Rooswijk Kent partjai közelében, a Goodwin Sands homokpadnál hajózott és süllyedt el 1740 januárjában. A fedélzeten tartózkodó mintegy 250 tengerész, katona és utas lelte halálát a hullámsírban.

A felszínre hozott tárgyak között található egy tengerész cipője, üvegpalackok, egy borospalack a kapitány kajütjéből, ónkupák, az elsüllyedés előtti étkezés maradványai, három fából készült láda, egy emberi combcsont és néhány mexikói ezüstdollár. De még a tenger mélyén fekszik a hajó számos ágyúja és két nagy horgonya is. 2005-ben a hajóról felhozott ezüstöket átadták a holland kormánynak, a hajó tulajdonosának, de Martijn Martens, a feltárás holland vezetője elmondta, nem lehet tudni, hogy mennyi ezüst lehetett a hajón. “Számos kérdés vár válaszra. Azt sem tudjuk, hogy nézett ki a hajó” – mondta.

A hajó Jakarta felé indult, hogy fűszereket és porcelánt vásároljon az ezüstön, amit magával vitt. Jó ideig senki sem tudott arról, hogy bajba került volna, és a társaság csak akkor kezdett aggódni, amikor hónapok elteltével sem tűnt fel a Rooswijk a Jóreménység-fokánál.

A tenger a brit partokhoz sodort néhány levelet, amelyből kiderül, hogy a csupán pár éves hajó második útján január 7-én futott ki Amszterdamból, ám egy vihar a Goodwinre sodorta, amely tengerjárók ezreinek életét követelte az idők során: egy 19. századi gőzös is fekszik a tenger mélyén száz méterre egy 18. századi háromárbocostól. A hajó roncsai és környezetének vizsgálata azt mutatta, hogy a Rooswijk úgy süllyedt el, mint egy kődarab, és senki sem élte túl a katasztrófát.

A hajóroncsot történelmi jelentősége miatt védettnek nyilvánították. A holland Kelet-indiai Társaság 250 elsüllyedt hajója közül csak harmaduk helyét tudták felfedezni, és a Rooswijk az első, amelynek roncsait tudományos kutatás keretében tárják fel. A feltárás bázisán, a kenti Ramsgate kikötőjében egy raktárházban augusztus 19. és szeptember 16. között nyílt napokon láthatja a közönség az eddig felszínre hozott tárgyak számos darabját.

Egy 18. században elsüllyedt holland hajó roncsait tárják fel búvárrégészek a Nemzeti.net-en jelent meg,

[bookwhats-blog]

New Post has been published on Books What

New Post has been published on http://bookswhat.com/archives/46973

Élet Anglia Felhői Alatt

Au-pair-lét, munka, tanulás a nagy szigeten.Segédlet a Magyarországi tervezéstől az Angliai életig.Izgalmas, igaz történet a nehézségekről, buktatókról,S a szépségekről, csábító itteni jövőről. Minden, ami a túléléshez…vagyis itt éléshez szükséges. Térképek,...