#minden amiről tudni érdemes

[csacskamacskamocska]

Veled vagy nélküled

Szeretek mélyen beszélgetni, ami nem feltétlen jelenti azt, hogy szétpszichologizáljuk egymást (minek mi az eredete, következménye, stb), inkább sztorik, érzelmek a múltből, tervek, vágyak a jövővel kapcsolatban. Dolgok, amiről nem gyakran esik szó, részletek amik valójában mindennél fontosabbak a nagy tervek közepette. Ilyenkor nincs helye a gúnynak, de valójában a mélyen logikus bekérdezésnek sem. Az utóbbi helye csak a szétpszichológizáláskor van. A mély beszélgetések, mintha cserép virágokat cserélgetnénk. Nézd, ez ilyen, ez innen van, ezt kaptam, vettem, ez majdnem meghalt, ezt mentettem, ez... ez... gyönyörű mind!

A vágyainkról (terveinkről) érdemes tudni, hogy mi motiválja. Ha nem tudjuk, komoly elakadás lehet. Piciségek motiválnak nagy dolgokat. Sokszor olyasmi, amire nem is akarunk gondolni, mert valahol a nemszeretem részünkben lakik. Az ember le tud blokkolni, ha egy szituációt kihúznak alóla, és valami másik motivációt kell keresnie. Vagy el kell engedni egy félelmet. Néha az is nehéz. Hogy azért csinálunk valamit, hogy na most! Most meglépem, ha ez meglesz, akkor meglesz a többi dolog is, húzza maga után. És egy nap rájön az ember, hogy, ha ezt a valamit meglépi, annak tényleg lesznek következményei. Tényleg maga után húz dolgokat. Ijesztő. Az anyám folyton kifelé élt. A legnagyobb hajtóerő a számára az volt, hogy mit mondanak mások és legyőzzön vélt vagy valós ellenfeleket. Ezekre az ellenfelekre szüksége volt ahhoz, hogy dolgozzon, ezért gyártott magának új, képzelt ellenfeleket és gőzerővel nyomta tovább az ötletelést és a csinálást. Ha belegondolok, engem is próbált így motiválni, de én ettől csak nyomorultul éreztem magam. Aki nem narcisztikus, annak ez nem való. Nekem az a veszélyes, hogy könnyen dolgozom mások tervei vagy álmai mentén és e miatt előfordulhat, hogy ráébredek, hogy ezt vagy azt nem is én akartam. Azért akartam, mert más valaki boldogságát tartottam szem előtt. Amikor már rendbenvoltam annyira, hogy ez tudatosult bennem, hogy erre hajlamos vagyok, akkor minden tervemet komolyan végiggondoltam, hogy ezt tényleg én akarom-e. Tényleg az én vágyam? És ami nem, azt letettem. És hogyan fogod ezt csinálni? Egyedül? – kérdezik. Az igen válaszra többnyire azt mondják: hú, irigyellek! Nagyon bátor vagy! Anyám erre azt mondta volna büszkén, hogy IGEN! ÉN MEG TUDOM CSINÁLNI!!!! Én meg elmesélem, hogy azért szomorú ez. És akkor megnyugszanak.

[angelofghetto]

a legkegyetlenebb állat

Belefutottam egy Napló műsorba, ami a Padlás előadás kapcsán nosztalgiázik, generációk nőttek fel ezen a darabon, a betétdalait mindenhol játsszák. Nekem az előadás valahogy kimaradt, bár a dalok nyilván ismerősek. Presser mindig is a személyes csillagos egem masszív állócsillaga volt és lesz.

Amibe most egy kicsit belefacsarodik a szívem, az egy másik előadás, és másik zenelemez. A Popfesztiválról már írtam, talán még fogok is, meg a Vígszínházról, a forradalmi, polgárpukkasztó, nívós szellemiségéről, és a hetvenes évek feltörekvő színész generációjáról, kamaszkorom meghatározó élményéről. Már maga a musical műfaj is forradalminak számított a vasfüggöny mögött.

A Képzelt riport után pár évvel született a Harmincéves vagyok. A zenei anyag jóval kevesebbszer játszott, de nívóban állja a versenyt, sőt szerintem meg is haladja híres elődjét. A cím arra utal, hogy a háború végén született generáció a harmincas éveibe lép (1975-ről beszélünk), és a megelőző 30 év történetéből látunk felvillanásokat, egy nemzedék traumáit, hangsúlyosan Petschauer Attila, kiemelkedően tehetséges vívó olimpiai bajnok történetét, aki sok dicsőséget szerzett Magyarországnak, de csak addig, míg zsidó származása miatt agyon nem verték.

Háború. Nem is tudom, ki mondta, hogy az emberiség alapállapota az állandó harc, a béke csak kis szélcsend két háború között. Nem törődünk vele, amíg távol van, és másokat érint, de ha közelről látjuk a kegyetlenkedéseket, nem nagyon értjük, hogyan képesek emberek ennyi szörnyűséget elkövetni egymás ellen. Az állat is öl, de csak ha éhes, és nem élvezetből, bosszúból, vagy hatalmi fölényből. Most is háború van itt a szomszédban, és nem tudni, hova fut ki az egész, felülkerekedik-e a józan ész, az emberi érzés, az emberek békébe vetett reménye.

Érdemes végighallgatni a lemez teljes anyagát (link ld. fent), Presser Gábor zenéjét Adamis Anna remek szövegével. Nekem különleges kedvencem, az indító dal. Nálunk a családban SOHA nem a happy birthday dalocska megy szülinapokon, hanem mindig ez az opusz, mert ez nem csak valami előkapható klisé, ebben minden benne van, amiről egy születésnap szól. Amerika-majmolás helyett jobban meg kellene becsülnünk az ilyen kincseket, amelyekkel rendelkezünk.

Az ukrán háborúval kapcsolatban gyakran gondolok azokra, akik mindenüket hátrahagyva menekülni voltak kénytelenek, azokra, akik maradtak, és áldozatok lettek, és azokra, akik elszántan védik a hazájukat ezekben a percekben is.

Hallgatva Kútvölgyi Erzsébet hangját a felnőtt altatódalban, beugrik egy kép, ahogy a II. világháború után - régi filmhíradók és kopott fekete-fehér fotók tanúsága szerint - az emberek a szétlőtt házak között csapatokba verődve tolták, szedték össze a villamosokat, hogy egyszer majd újraindulhasson a közlekedés.

[krezigranat]

#terápia mindenkinek!

Sosem értettem, miért van legalább annyi oldala az érzelmi világomnak, mint ahány féle részeg törp van ebben a filmrészletben és miért olyan hangos mind? Itten van a rringy-rongy törp: https://youtu.be/MM6O9ZuJ2jE?si=VFmRqDZuDtDzItFG.

Felhalmoztam kellő mennyiségű sérülést, beiratkoztam pszichológia szakra, majd a második évem elején a személyiséglélektan kurzus első alkalma után leszerződtem egy pszichológussal diagnosztikára, mert végre nyakon tudtam csípni valamit.

Berzenkedtem. 😣 Milyen dolog az, hogy 10 éve ki-be sétálgatok pszichológusi rendelőkben, s mégis be kellett iratkozzak egy drága egyetemi képzésre ahhoz, hogy egy értelmezhető mérföldkőben megkapaszkodva valós irányt vegyen az életem??? Néztem bután. 🥴Mire ment el akkor az a rengeteg lóvé az elmúlt 10 évben???

A válaszban nincs semmi fancy: pont arra ment el, hogy eljussak idáig; egyik nincs a másik nélkül; az élet türelem, kíváncsiság és remény nélkül brutálisan szar tud lenni. Ezen felül módszeresen elfelejtettem az időpontokat; olyan időben egyeztem meg amiről előre tudtam, hogy nem érek oda; szüneteltettem a konzultációt hónapkig; kiléptem csoportokból egy-két alkalom után; a javasolt önsegítő módszereket terápián kívül SOHA nem gyakoroltam; váltogattam a szakembereket; hazudtam nekik; felülbíráltam a segítőket; és persze mindenben kezdeményezésben az elejétől a végéig kételkedtem, ami tőlrm önálló munkavégzést követelt. Én voltam az önakadályozás, a bojkott és a változás előli menekvés mintapéldánya, a szakemberek tankönyvi rémálma.

Én a saját életemben azt tapasztalom, hogy mikor már kellően elfáradtam és tényleg tudni szeretném, mit is irányítok valójában - akármennyire is megfoghatatlan - annak a valós mérésével és kitartó szembesüléssel lesz megértése. Igazán vicces ezt írni azok után, hogy 8 évig mérnököket cikiztem azért, mert a ránotthúst is csak mérve eszik meg. Elfogadva a tényeket, a mértek alapján célirányosított tanulással beszélhetünk majd valódi irányításról egy olyan szerkezetben, mint az emberi elme és a személyiség.

Miért írok róla? Mert 1000 ismerősből 2 veszi komolyan a saját állapotait és a maradék 998 olyan szélsőséges bizalmi problémákkal küzd, hogy vagy inkább cserbenhagyja önmagát és elmegy a kedve az élettől, vagy a közvetlen környezetét terheli túl azzal, hogy a saját határait tartatja meg velük ahelyett, hogy "elérhető" közelségű, képzett segítséghez fordulna önmaga megerősítésében. Érdemes összehasonlításképp hadd említsem, hogy a májunkat belgyógyászhoz valamiért megkérdőjelezhetetlen prioritással megyünk mutogatni mikor a vérképen valami eltérés látszik, de a módszeres alkoholizmusunk (társaságban csak alkohollal létezni az már az), vagy a notórius konfliktus kerülésünk, vagy épp a konfliktusokból nőtt hegyek, esetleg a támogató közeg teljes hiánya, na ez mind nem gyújtja fel ugyanazt a piros lámpát. Ezek mind egy kétségek között hagyott gyerek keze által zöldre átszínezett redflagek.

Egyre hatékonyabbak a módszerek a pszichológusi szakmában és alkuképesek a szakemberek is az elhivatottság és a megértési nehézséggel küzdő tömeg végre láthatóbb léptéke okán. Egyre jobban képviseltetik magukat az emberek, de egyelőre az agyunk úgy van összerakva, hogy minden olyan tevékenységhez a legmagasabb küszöböt rendeli, ami a saját kiegyensúlyozatlan működésével engedne végre foglalkozni. Nem hiába van ez a téma is szőnyeg alá, négy fal közé, titkos írással tolva. Nem hiába vállalsz politikai és média karriert és taposol szét, zaklatsz rommá közben embereket magad alatt sokkal hamarabb és könnyebben, minthogy elvidd magad pszichológushoz és komolyan véve csináld végig a saját terápiád! Az agyad az a csirke, aki sokszor inkább megdöglik éjjel a róka szájában, minthogy védve legyen a körbekerített ólban, ha azt az ólat nem ő találta ki. Igen, csirke, mert tanyán nőttem fel és bírom az ilyet, kopirájt én! (Terapeutának hazudni olyan dolog, amivel a szakember tisztában van és nem várja el tőled, hogy nem fogod csinálni, max egy ponton felkínálja a lehetőségét annak, hogy módot válts.) 

"Elérhető" idézőjelben, mert igen drága a magánpraxist vivő szakember és eszméletlen hosszú a várólista a közintézményekben. Jellemzően nem fogtok kétszázezret kifizetni azért, hogy megerősítést kapjatok abban, milyen ideális körülmények szükségesek a jó mentális működésetekhez, de ki fogtok fizetni azért, hogy kényelmes legyen a lábatoknak a lesiklás a havas pályán az idei szezonban. Nekem rendbe tennem dolgokat és rutint szerezni egy jobb minőségű élet vezetésében az egy éves és egymilliós költségvetésű projektet jelent. Azért mondom, hogy legyen viszonyszámotok. Kérdés nélkül végig fogom csinálni, mert nem csak azonnali eredménye van és elégedettséggel tölt el, de a szerzett tudás a közösségem számára is értéket teremt.

Ijesztőek ezek a számok és közösségi támogatás nélkül el sem lehet ezt érni. A jelenlegi gazdasági/társadalmi berendezkedést, a bérsávokat, az adórendszert, a közszolgáltatásokat, a vagyonfelhalmozás mértéke közötti különbséget mind a társadalom teszi lehetővé amiben az megtörténik, amit csak azért mondok, hogy a szerencsésebbek (köztük én is) észben tarthassák, mennyi ember hátán utazva élik az életüket. Jellemzően nem mozdul semmi ezen a sakktáblán, ha nem beszélünk róla. 

Akkor mondom: ÉR ALKUDNI egy szakemberrel az árból és ÉR KÉRNI KÖLCSÖN egy olyan projektre, ami sokszor nem csak a saját, de a hozzád kapcsolt, esetleg tőled függő, neked kiszolgáltatott életek minőségét hivatott garantálni!!! Én egy időben, mikor rosszabbul ment, barterben ablakot pucoltam a terápiás konzultációért cserében. NEM CIKI, hanem MENŐ, TISZTELETRE MÉLTÓ, és TÁMOGATÁST ÉRDEMEL! Ér BESZÉLNI RÓLA amíg meg nem unod és kezdesz is vele végre valamit, ér társaságért KUNCSOROGNI és ér kutyát, macskát, pókot, nyulat, kígyót és békát SIMOGATNI akkor, amikor majd beledöglesz a magányba, a szorongásba, a pánikrohamokba és a vonatkozó esetleges tévképzetekbe is. 

Legyen végre alapvető az, hogy a fiatalok és fiatal felnőttek összemérik az aznap elfogyasztandó alkoholra fordítandó összeg árát egy 50 perces terápiás foglalkozás díjával és szerezhessenek végre támogatott terápiás tapasztalatot már legkésőbb 14-18 éves koruk között ahhoz, hogy értsék, mit mérnek össze ebben az összehasonlításban mivel.

A fiatalkori alkoholizmus marketingje, a magyar szórakozóhelyeken tapasztalható módszeres cserbenhagyás és a felelősség konzekvens visszahárítása a döntéshozatalra képtelen személyekre ELFOGADHATATLAN! Decemberben a belvárosban egy alkoholmérgezéses kiskorút kidobtak az utcára, hogy ne lehessen megállapítani, hogy a szórakozóhelyen fogyasztott és ne indulhasson eljárás a hely ellen. A feljelentés nem maradt el. 

A segítségre szorulók, a segítséget kérők megbélyegzése, megalázása, hibáztatása és módszeres bántalmazása ELFOGADHATATLAN!

A szaksegítség piaci elvek alapján történő árazása, értékesítése állami támogatottság nélkül, a hozzáférés gazdasági és szociális helyzettől való függővé tétele ELFOGADHATATLAN! Ezen a pofám leszakad. 

Az "én majd ezt megoldom"-ság és közben tovább csinálom az elvakult, másokra is káros és veszélyes működésem ELFOGADHATATLAN!

FELNŐTT EMBERNEK EGYETLEN IGAZI KÖTELESSÉGE VAN AZ ÉLETBEN: AZ, HOGY MEGTANULJA ÖNMAGÁT ÁRTALMATLANNÁ TENNI. EZ A KÖZPONTI ELV TÁRSADALMI SZINTRE FELSKÁLÁZVA IS VÁLTOZATLAN MARAD.

Legyen legalább egy olyan ember a társaságodban, aki ezt bizonyítottan komolyan veszi, hogy legyen kivel diskurálnod a témában.

Kérdezz!!

[bdpst24]

Diwali, a legnagyobb hindu ünnep és minden, amit az indiai gasztronómiáról tudni érdemes

Diwali, a legnagyobb hindu ünnep és minden, amit az indiai gasztronómiáról tudni érdemes

India sokak számára egy misztikus, távoli ország, amiről általában először a fűszeres ízek, illatok, a meditáció, a jóga, a sokszínűség és a hatalmas ünneplések jutnak eszünkbe.  Idén világszerte november 12-én ünneplik az indiai újévet, a Diwalit. A hindu vallás egyik legjelentősebb ünnepén minden a fényekről és az emberi kapcsolatokról szól. Ranjeet Singh Dhillon, Magyarországon élő indiai…

[aranysziv]

olyan ember vagyok, akinek le kell írnia a dolgokat ahhoz, hogy megértse őket. még ha a szavakat olykor hiába is keresem, valamit mindig írnom, mondanom kell. talán a legtöbbször közelében sem járok annak, amit igazán szeretnék, mégis a sorok között ott van az igazság is. de ezt jól tudod te is. ugyanakkor sokszor sikerül a fején találnom a szöget. mostanában egyre többször.

megmutattad nekem, hogy milyen vagy. nem hittem neked, nem akartam, valamiért a józan eszem és a szívem is azt mondta, hogy nem, ez maszk csupán, álca. néha úgy szólaltál meg, néha úgy néztél rám, néha úgy értél hozzám, ami engem igazolt. ezért tartottam ki. mert azok a pillanatok többet értek nekem, mint bármi. fájó ezt beismerni, de igaz. azok a pillanatok, amik nem engem igazoltak, nos, arról tudomást sem akartam venni. ezért nem hallottalak sokszor, ezért nem értettem, hogy milyen nyelven beszélsz hozzám. mert nem akartam, hiszen az nem te voltál. nekem legalábbis nem, az én szememben akkor az nem te voltál. kértelek sokszor, hogy legyél megint az, a másik, a szívemnek kedves, számtalanszor mondtam, hogy az a részed hiányzik, és hogy rá hallgass, mert vele minden más, vele minden jó. de nem tetted, nem tehetted, hiszen az éremnek is mindig két oldala van. ezt is próbáltad elmondani nekem, tudom. azt mondtad, hogy nincs két éned, és utálod, amikor ezt mondom. de te soha nem láthattad magadat az én szememmel. soha nem érezhetted, hogy milyen érzés volt, amikor egyik pillanatban még öleltél, és a másikban pedig gyötörtél. néha a hangsúlyaiddal, szavaiddal, néha az elutasító testbeszédeddel, néha pedig a hidegségeddel és a távolságoddal. a legrémisztőbb az egészben, hogy soha sem tudtam, hogy mire számítsak. teljesen kiszámíthatatlan vagy, és ez nemcsak ijesztő volt számomra, de vonzott is, kegyetlenül, mert kihívás voltál, egy hegy, amit meg akartam mászni, amiről tudtam, hogy ha sikerül, akkor egy olyan kilátást nyerek el, amivel életem végéig sem fogok tudni betelni. soha nem láthattad magadat így, ahogy én láttalak, egy veszélyes kincsnek, valami hatalmasnak és értékesnek. engem nem is érdekelt igazán, hogy te mit gondolsz rólam, csak szeretni akartalak teljes szívemből, és támogatni, ott lenni neked. és amikor nem hagytad nekem, amikor nem voltál itt, az jobban fájt mindennél. mert számomra te valaki más voltál, olyan, aki sose ejtene rajtam sebet, főleg nem ilyen mélyet, főleg nem szándékosan. valaki, aki ha nyomot is hagy, akkor csak jót, akkor csak olyat, amire mindig jó szívvel emlékezhetek, ha már nem is lesz. valaki, aki tisztel annyira, amennyire én tiszteltem őt.

"téged, Merci, csak egy igazán rendkívüli ember nyűgözhetett le annyira, hogy így kitarts mellette. szóval... mitől volt olyan átkozottul különleges?" - kérdezte. mindig azt mondja, hogy hamar átlátok az embereken, megérzem azt a pluszt bennük, vagy épp annak a hiányát, mint a macskák, éppen ezért nem mindenki tud megfogni, válogatós vagyok, nem is kicsit - ami nem baj (szerinte), mert így olyan, mintha lenne egy szuperképességem, egy hatodik érzékem, és csak olyan emberre szánok időt, aki valóban arra érdemes. türelmes is csak azokkal tudok lenni. így hát érthető, hogy amikor rólad volt szó, felkeltettem az érdeklődését. de valahogy a kérdést mégse éreztem helyénvalónak. egy részem úgy érezte, hogy ha tovább beszélek rólad, elárullak. vicces, nem? egy részem még akkor is óvott, és a puszta gondolattól is tartózkodott, hogy akár csak ilyen szinten is megosszalak mással. a másik részem pedig csak akkor döbbent rá, amit aztán ki is mondtam végül: "tulajdonképpen nem volt az, csak én tettem azzá". persze, nem érte be ennyivel, szerette volna, ha megmagyarázom, de akkor még nem ment, nem álltam rá készen, nem is tudtam megfogalmazni. most már igen: nem voltál különlegesebb, mint mások. úgy akartam, de nem voltál. szóltál, hogy nem vagy, még ha nem is ezekkel a szavakkal, és én nem figyeltem, fentebb leírtam, hogy miért nem. de már tudom, hallgatnom kellett volna rád. de tudod, mégis úgy vélem ennyi idő után, hogy ennek így kellett lennie. annak a sok rossznak, annak mind meg kellett történnie. amikor a pizsamámban sírtam a hideg csempén a koli mosdójában. amikor nem ettem napokig, mert a stresszgombóc túlságosan a torkomon akadt, és úgy éreztem, hogy nem bírok egyszerűen, sőt még az is, amikor leittam magam és hülyeségeket írtam neked. kellett, hogy lássam, ahogy elfutsz tőlem a Zikkuratnal - azóta sem voltam ott, soha többé nem tudnék úgy menni, hogy ne az a kép jelenjen meg a fejemben. kellett a többi alkalom is, amikor folyton csak úgy ott hagytál, mint aki jól végezte dolgát. kellett az a sok ébren töltött, átforgolódott éjszaka, amikor azon gondolkoztam, hogy vajon te hogy tudsz így aludni. hogy az járt a fejemben, hogy amikor hazaértél tőlem, csak levetted a cipődet, és mindent úgy csináltál, mint ahogy egyébként is, mintha nem történt volna semmi, mintha nem bántottál volna, mintha nem törtél volna meg? hogy vajon másokhoz is úgy bújtál oda, nyugodtan, tiszta lelkiismerettel? tudva azt, hogy én soha nem bánnék így veled? folyton az a belső hisztérikus tiltakozás volt bennem, hogy nem, ennek nem így kellene lennie, és hányszor mondtam neked is, hogy ez így nem jó, ez így nem lesz jó, és a világ nevetett, te magad is nevettél, fogtad az összes reményemet, hitemet a torkánál fogva és megmutattad: már pedig így lesz, tetszik vagy sem, így lesz.

és tudod, tényleg így kellett lennie. mert megtanítottál nekem valamit, amiért sosem lehetek elég hálás. bár annyi mindenben bizonytalan vagyok, egyet mégis tudok: hogy soha nem akarok olyan lenni, amilyen te vagy, és ez erőt ad. az életem mondhatni alakul a maga tempójában, és mióta nem vagy, történtek dolgok, nagyobb dolgok, amikor megfordult bennem, hogy bárcsak velem lennél. hiányoztál, te jártál a fejemben, hirtelen ellágyult a szívem és magukkal ragadtak azok a régi érzések, csupán azért, mert te voltál az, nekem te voltál az, és meg akartam veled osztani az életemet, ezeket a pillanatokat is, főleg ezeket, a nagyokat. de mindegyik alkalommal az vetett véget az érzésnek, ami ellepett, hogy rájöttem: nem, igazából én már nem. amikor itt voltál még, a sok jót bemocskolta a sok rossz, főleg az utolsó időszakban, sápadtá vált a ragyogásuk. és nekem is. azokon a fotókon egy elveszett lélek fénye próbál tündökölni. olyané, aki újra és újra csak csalódott, falba ütközött. és amióta te nem vagy, még ha olykor hiányzol is, megszűnt a rossz. a saját külön bejáratú poklodban élsz, és évekbe telt, hogy le merem írni, de én ebből többet nem kérek. nekem is megvan a sajátom, és most először, tényleg csak most először, azt tudom mondani minden megbánás nélkül, hogy elég volt. hogy évekbe telt megtanulnom megkülönböztetni, hogy kit kell elengednem és kivel kell tudnom türelmesnek lennem. és ahhoz is évekbe telt, hogy mit érdemlek meg, és mi az, amit nem. és tudni ezeket, ebben erő rejlik, sok erő, mert ez egy olyan tudás, amit soha senki nem fog tudni elvenni tőlem. inkább vagyok és leszek is ködfénykisülés, vörös lidérc az álmaidban. ritka fényjelenség a viharfelhők felett, aki tényleg csupán egy pillanatra jelenik meg, nem tovább, még a villámnál is gyorsabb, és aztán elillan. nem kaphatsz el, többet nem. azt a fájdalmat, amit azokból a pillanatokból vettem ki, olyan erővé formáltam, ami végre, annyi idő után, de segít neked nemet mondani.

ennek a folyamatnak része a hiány is. nem kell magamat rosszul éreznem miatta. persze, hogy gondolok rád, az lenne a furcsa, ha nem tenném. hiszen mondtam is neked: őrizlek magamban, őrizlek mindig. a kettő megfér egymás mellett. hiányozhatsz úgy, hogy nem akarom, hogy visszajöjj többé. szerethetlek úgy, hogy egy szót sem szólok hozzád. hiszen nem a szeretetem fogyott el, az nem tud. csak megtanultam dolgokat, amiket meg kellett. meg kellett élnem azt a sok fájdalmat. és nem büntetésből. meg kellett ennek ráznia engem, mert enélkül most nem lennék képes arra, hogy elengedjelek. hogy elengedjem a saját régi énemet, aki azt hitte, hogy ezt mind megteheti velem valaki. mert nem, többé már nem. és néha van olyan, hogy pont azok a dolgok vagy azok az emberek, akiket a leginkább nem akarunk elveszíteni, akikhez a legjobban ragaszkodunk, vesznek el belőlünk a legtöbbet, és meg kellett ezt is tanulnom. rá kellett jönnöm, hogy ezt nem engedhetem meg többé, sem magamnak, sem neked, sem senki másnak. és ez nem azt jelenti, hogy megkeményítem a szívemet, mert erről szó sincs, sőt... nem akarom azt a hibát elkövetni, amit régen veled, sem azt, amit te velem mindig. mert egyik sem jobb a másiknál: ha hagyod, hogy bántsanak, vagy ha közel sem engeded, ne hogy. inkább csak alkalmazni azt, amit megtanultam, és tudni, hogy azt az időt, amikor nem értékeltek, már nem fogom visszakapni. úgyhogy a hátralévőt szeretném inkább olyanoknak adni, akik igazán tudnak és fognak is. mert egy olyan ember, aki értékel, aki igazán értékel, az soha nem helyezi magát egy olyan szituációba, amelyben ott van a lehetősége annak, hogy elveszíthet. soha. és hogyha bánt, ha véletlenül megbánt, akkor az neki is fáj. ilyen egy ember, aki értékel. aki tisztel. aki szeret. aki igazán szeret. és minden egyes reggel, amikor úgy kelek fel, hogy egyszerűen belém nyilal, hogy mennyire hiányzol, erre gondolok, hogy te bizony, nem szerettél engem. de mégis, kinek fájhat ez jobban? nekem, aki elvesztett valakit, aki nem értékelte őt, vagy neked valakit, aki igen?

bárcsak látnál most, azt kívánom. mert rám sem ismernél. belenézek a tükörbe, és a nő, aki visszatekint rám ereje teljében, aki tudja mit akar, és meg is szerzi, aki büszke magára, rám, mert ami folyamatban van, ami történik, bennem, az valami új, és valami jó, és ebben már neked semmi részed. két hónapja nem láttalak, de ez a két hónap sokkal jobban meghatározó volt, mint ahogy arra számítottam volna. két hónap, mégis mintha két év lenne. ismételgetem, mert tényleg hihetetlen. nem emlékszem a hangodra. az arcod, a szemed itt van előttem, de nem tudom elképzelni, hogy milyen, amikor megszólalsz. a fejemben már nincs hangod. talán belül így fosztalak meg, így csökken a rám gyakorolt hatásod. talán már legközelebb én sem akarok majd hozzád szólni. talán nekem is elfogy hang. a mondanivaló.

[videkma]

Tisztességes fizetés és a munkavállalók védelme az Egyesült Királyságban (A külföldi munkavállalás a koronavírus idején)

Tisztességes fizetés és a munkavállalók védelme az Egyesült Királyságban (A külföldi munkavállalás a koronavírus idején)

A brit mezőgazdaság jelenleg több szempontból is páratlan kihívásokkal néz szembe. Ilyen kihívások az emberek határokon való átlépése, vagy a Brexit okozta bizonytalanságok és mindannyiunkra gyakorolt hatása. Ezekkel a kihívásokkal kell szembenézni az Egyesült Királyság területén a közel 90000 állás betöltése közben.  

  Fontosabb mint valaha, hogy Anglia megfelelő biztonságot nyújtson az Európai…

[vanithexxx]

Azt hiszem ez az amiről talán sose fogok tudni hangosan beszélni..

Talán jobb is ha mások azt hiszik rendben vagyok

Addig se kell elmagyaráznom hogy reggelente sírva ébredek, hogy a konnyeimtol nem látok, hogy depressziós vagyok és a nap bármely szakában elsirom magam pedig nem akarom, hogy szó szerint nincs senki aki tudna ezt rólam. Valószínűleg a mai napom is így fog telni. Arról nem beszélve hogy vasárnap anyaknapja és egy csokit nem tudnék venni anyukamnak jelen állás szerint 21 évesen. Nem beszélve arról hogy a telefonszamlamat sem tudom befizetni hónapok óta ezért ma ismét korlátozzák a kartyam. Persze az már szóra sem érdemes hogy boltba se tudok elmenni hogy egyáltalán cigim legyen vagy úgy bármim ami elfogy itthon. Mondhatnám hogy megszoktam ezt az állapotot de ehhez nem szeretnek és nem is lehet hozzászokni. Felhivhatnam apukamat hogy a szerencsétlen idióta lánya ismét szarban van. De nem érzem úgy hogy ezt megtehetném hisz neki ott a kishugom és anya, és ok sem mindig állnak túl fényesen, ezért tudom hogy inkább magamban fogom tartani és megleszek ahogy eddig is. A szemeim minden nap kisirva, és sajnos nem éppen javulni látszik a helyzet. De hogy ne sirnek mikor semmi nem maradt nekem a szerelmemen és a sorozatomon kívül. Meg persze a gondjaimon kívül. Mert akárhányszor abbahagyom a sírást, eszembe jut a húgom közelgő szulinapja, az evfordulonk, az, hogy valószínűleg ezeket se fogom tudni megoldani.. és persze az, hogy egy utolsó szar embernek érzem magam aki ennél aligha lehet mélyebben..

[meg-megbanom-ezt]

Az álomvonaton továbbra sincs fék

Álmomban abban az aranykorban voltam, amikor rengeteg kulthely volt Pesten és az ember a Pesti Esttel a kezében tobzódott a programokban, hogy hova is menjen. (Az aranykor itt inkább az egyénre vonatkozik, inkább lelkiállapot, mint Budapestnek egy egzakt korszaka; akár most is lehet aranykor, csak nem tudok róla, mert nem járok el eleget *insert Shame! GIF from Game of Thrones here*)

A sokadik tarka-barka hipszter alterbarlangban találkoztam J-vel - róla azt érdemes tudni, hogy ő eddig az egyetlen barátom, aki kvázi szakított* velem és nem csak elsodródtunk egymástól. Csodálkoztam is, mert ő jött oda hozzám, finoman rá is kérdeztem, hogyhogy. Mire a homlokára rajzolt az ujjával egy keresztet és megmagyarázta: olyan agydaganata van, amiről még nem tudni ugyan, rosszindulatú-e vagy sem, de úgy döntött, inkább kiélvezi az életet és elengedi a sérelmeket. Tiszteletreméltó hozzáállás, és őszintén nyugodtnak és vidámnak tűnt az esetleges halál árnyékában; le voltam nyűgözve.

Amikor a pulthoz mentünk kérni valami italt, odajött hozzánk egy helyes, jólfésült szőke srác és rögtön J-hez fordult mosolyogva. Forgattam a szemem: of-fucking-course, akármelyik barátnő(i)mmel megyek akárhová, mindig, MINDIG ő(ke)t szólítják meg előbb! Igen ám, de a tudatalattim - úgy tűnik - meg akart leckéztetni azzal, hogy nem adta a komplexusaim alá a lovat, hanem csavart a sztorin: a szőke srác** a leghagymázasabb zsidó űrlézer és 5G oltás chip szintű konteókat kezdte el tolni J-nek!! És persze hiába próbáltuk elküldeni, annál erőszakosabban mondta a magáét. Erre J. igazán berágott és nem létező íveket használva rúgott bele a srácnak a gyomrába, ami már csak azért is elképesztő, mert 1.) J. a valóságban nem gyakorol semmi harcművészetet (tudtommal) 2.) eléggé kistermetű. Úgyhogy duplapluszlenyűgözve álltam ott. A fiúnak nem is volt nagyon más választása, szépen összecsuklott és lehányta a cipőjét.

Epilógus1: a társkereséses nyígásaim miatt bűntudatom van, egyrészt mert... *teátrális kézmozdulat* úgy MINDEN MÁS A VILÁGON, másrészt mert most írt egy csoporttárs, aki sajnos nagyon nem az esetem. Tudom, a vonzalmat nem lehet erőltetni, voltam a lófasz mindkét oldalán, de akkor is... hülye érzés. :T

Epilógus2: mellékszálként olyan fiúkat is láttam csókolózni álmomban, akiket nem akartam, vagy legalábbis nem tudtam, hogy akartam. Már csak ez hiányzott, hogy a tudatalattimban yaoi fangirl legyek, basszameg.

*azért kvázi, mert nem mondott elbocsátó szép üzenetet ugyan, de előtte többször kifejtette, mi baja van velem és utána folyton lerázott... persze vettem az adást.

**ezúton is bocsi a normális szőke srácoktól, hogy álmaimban már megint ők a marharépák - nem direkt csinálom, eskü :D

[plumsworld]

Okos megoldásokkal nyissunk!

Tavaly májusban írtam egy cikket a Qubiten azzal a címmel, hogy Túlreagáljuk-e a koronavírus válságot? 

A cikk arról szólt, hogy jó lenne tudni, hogy pontosan milyen egyéni és kollektív (önkormányzati és állami szintű) intézkedések azok, amik valóban fékezik a vírus terjedését, és melyek azok, amik a vírus terjedése szempontjából kevésbé lényegesek, ugyanakkor radikálisan rontanak az élethelyzetünkön. Ebbe a cikkbe akkor annyi információt besűrítettem, hogy azóta mindazt csak Tumblr-posztok sorozatával egészítgetem ki. Ezek a bejegyzések nem szaktudományos bejegyzések, hiszen ennyiféle területhez egymaga jó eséllyel senki nem érthet, pusztán tényalapú véleménycikkek.

A cikk egyik tételmondata, hogy a szigorítás és lazítás durva váltogatása helyett jobb irány az alkalmazkodás, az adaptáció. Például, ha a maszkhordás elterjed, ami egy kényelmetlen dolog (és korábbi életünkhöz képest egy szigorítás), az csökkentheti a terjedés kockázatát, ami így a teljes lezáráshoz képest nagyobb lazítást tesz lehetővé a mobilitásban. 

Ilyen alkalmazkodásra példa ez a képen látható számláló egy svédországi kávézó előtt, amivel kontroll alatt tartható, hogy egy időben egyszerre mennyi vendég tartózkodik a helyen. Ehhez hasonló megoldásokkal az éttermeket és a színházakat is meg lehetne nyitni „csökkentett üzemmódban”. Ha leül húsz olyan ember egy asztalhoz, akik ritkán találkoznak, az terjedés szempontjából nyilvánvalóan jelentősebb kockázat, mintha leül egy étterem asztalához egy család, akik otthon is közösen ebédelnek. Főleg akkor, ha az étteremben az asztalok között nagyobb a távolság, ha csak minden második asztalhoz lehet leülni.

A svéd modellnek ez egy okos eleme. Mivel a maszkhordás nem terjedt el, ezért a modell egésze nehezen összevethető más modellekkel. A számok sem túl jók éppen. Ezzel együtt a teljes nyitás és zárás között van még egyéb működési mód is. Hogy éppen melyik van érvényben, azt lehetne kötni az aktuális terjedési helyzethez (a lokális R értékhez). Ez lehetne az irány az egyszerre egészségügyi szempontból biztonságos, mentális, szociális, gazdasági szempontok alapján pedig fenntartható működési modellhez.

Miért nem ezt csinálja a magyar kormány?

Menjünk vissza ehhez a nyár közepére. Augusztus 11-én készítettem egy összefoglalót arról, hogy az akkori tudásunk szerint milyen intézkedésnek mennyire van értelme, mert ezzel kapcsolatban is értelmezhetően több kutatási eredmény született akkorra tavaszhoz képest. Akkor ez a posztom elég furán nézett ki, mert a nyár közepére szinte mindenki úgy tett, mintha túl lennénk a pandémia nehezén.

Augusztus 31-én láttunk egy riportot Röst Gergellyel, a kormánynak is tanácsokat adó modellező csapat vezetőjével a Portfolion. Ebben ő akkor arról beszélt, hogy „újra nagyobb sebességgel terjedő koronavírus-járvány reprodukciós értéke [az R érték], már egy ideje 1 felett van és az elmúlt napokban nagyon megugrott, pillanatnyilag 2-2,5 közé becsülhető”. Az mfor.hu (Menedzsment Fórum) erről szóló cikkét kicsivel később, szeptember 4-én Oszkó Péter ezzel a kommenttel osztotta meg: „Köszönet az mfor.hu-nak ezért az összefoglalóért, amiből jól látszik, hogy miközben a napi esetszámban már egy ideje a tavaszi fertőzésszámok többszörösét produkálja az ország, a kórházi kezelésre szorulók száma még alig a tizedét éri el a korábbi csúcsnak és jelenleg még messze nem jelent kritikus terhelést a hazai egészségügy számára (...) jelenleg még nagyjából 4-5 hetünk van arra, hogy hatékony, célzott intézkedésekkel, széleskörű teszteléssel és kontaktkutatással a mostani fertőzések és fertőzöttek izolálhatók legyenek és általános lezárások nélkül is visszaszorítható legyen a reprodukciós ráta és a fertőzés további tömeges terjedése.”

Azért Oszkót idézem, mert ő egy feltűnően racionális hang a magyar nyilvánosságban, nagyon ritkán szólal meg, de ekkor úgy érezte, hogy meg kell szólalni. November elsejéig írt még 11 másik posztot (ami a Facebookon tényleg nem sok), majd aznap visszautalt a szeptemberi posztjára, amit ezzel zár: „Mostanra viszont már sikerült annyira félrelavírozni magunkat, hogy innentől csak rossz és rosszabb döntésekre van mód.”

Közben decemberre megjelent egy tanulmány, amiről múlt héten részletesen, egy nagyon közérthetően megírt cikkben számolt be a Telex. Rösték júniusban egy hat hónapos időszakot, a március 11. és szeptember 11. közötti 180 napot modellezték magyarországi paraméterekkel. „Mivel a tanulmány júniusban készült, a valós járványhelyzetet akkor még nem ismerhették, ezért kézenfekvő volt a modell eredményeit utólag összevetni a valódi magyar intézkedésekkel és járványgörbével – és mint kiderült, szinte teljesen fedik egymást.” És tényleg így van, érdemes a Telex cikkében megnézni az ábrát.

A kormány (Orbán Viktor) ugyanakkor az ősz elején inkább gúnyolódott a saját szakértőin a Direkt36 beszámolója szerint, ahelyett, hogy elvégezte volna azokat a feladatokat, amiket „békeidőben” kellett volna. Az egyik páldául a tesztelés kiterjesztése, a másik a fent említett szoft intézkedések bevezetése. Mindez elmaradt, és novemberre tényleg úgy elszabadult a járvány, hogy pánikszerűen zárni kellett.

A kormány stratégiája az, hogy minden pillanatban a legnépszerűbbnek mért és vélt lépést hozza meg attól függően, hogy az emberek a vírustól vagy a vírusra adott reakciótól tartanak-e jobban. Ez a stratégia viszont elég kudarcos minden szempontból. Az áldozatok száma az EU-s átlag felett van, a gazdasági visszaesés a tavaly második negyedévben a szomszédos országokhoz képest a legnagyobb volt, és mostanra az intézkedések mögötti politikai tőke is kezd elfogyni, mert az emberek úgy érzik, hogy teljesen önkényesen nyit és zár be mindent a kormány, kénye-kedve szerint.

Tökéletes megoldás erre a helyzetre nincs, de azért jobb megoldások bőven akadnak, amiben legalább a lakosságot felnőttnek kezelik.

Szilva Attila

[nemvagyokturista]

Bienvenido a Mexico!

Kellemes 11 és fél óra repülés után egy ideig kóvályogtam a ireptéren sim kártyára vadászva, majd a sikeres beszerzés után hívtam egy übert - mindig megígérem maganak, hogy tömegközlekedve jutok be a városba a reptérről a következő tripemen, de hát ez mégiscsak Mexico City, bűnözés meg rosszarcúak, már be is sötétedett (nem mintha a metron nem lenne mindegy) így aztán valahogy mégis megint taxi lett belőle. Viszont azzal nem számoltam, hogy nőnap alkalmából akkora tüntetés kerekedett, hogy a rendőrség lezárta az egész centrumot, így a sofőröm 50 perc reménytelen próbálkozás után feladta az egyébként 20 perces fuvart, és kitett egy olyan ponton, ahonnan könnyen be tudok sétálni. (persze az utazás így dupla annyiba is került). Útközben, ahogy bámultam ki az ablakon és próbáltam feldolgozni a látványt, elkezdett bennem realizálódni, hogy basz**, én most tényleg eljöttem ide egyedül, és hogy valószínűleg nem vagyok teljesen komplett. Erre az érzésre rásegített, hogy nem volt valami bizalomgerjesztő, ahogy a város kinézett este 8 órakor, és elsőre azt állapítottam meg, hogy a putter listán elvitte az első helyet - azóta kicsit többet láttam belőle, és már nem mondanám ennyire egyértelműnek, de azért a dobogón a helye az eddig általam látott lepukkant városok listáján (egyébként Phnom Penh és Fez érdemelte ki eme nemes titulust).

A könnyed esti sétám közben megállapítottam, hogy azért a belváros barátságosabb, de vagánykodni nem akartam, így az este hátralévő részét már inkább a hotelben töltöttem. Gondoltam veszem a bátorságot, és szocializálódom kicsit, hátha összeszedek néhány hasznos tippet az út hátralévő részére. A rooftop bárban egy viszonylag részeg társaság duhajkodott, őket nehéz lett volna utólérni, így egy egyedül ücsörgő srácra esett a választásom. Jó döntés volt, épp most fejezte be az egy hónapos mexikói útját - amit a francia állam finanszíroz, ugyanis egy éve már, hogy nem üzemel a hotel, ahol dolgozik, így kapja az állami támogatást, cserébe pedig azt csinál, amit szeretne - szóval úgy döntött 10 hónap halogatás után, hogy kiadja a párizsi bérleményét (amiről egyébként kiderült, hogy 30 m2 és 1000 eurót fizet érte, de cserében pofátlanul jó helyen van - rálát az ablakából a Patheonra - így a panaszkodása arra, hogy milyen drága a lakásbérlés Párizsban, azért szerintem nem állja meg a helyét az ő esetében). Így már nyugodtan nekivághatott egy kis kalandozásnak Latin Amerikába. Megjárta a turistamentes Kubát, egy hónap Mexico, a következő célpont pedig Costa Rica, majd Columbia - és ha belefér a végén, egy kis Brazília. Mindezt a francia adófizetők pénzén :)

Miután kitárgyaltuk, hogy mit lenne érdemes megnéznem, na meg a sörünk is elfogyott, 26 óra ébrenlét után megajándékoztam magam egy jól megérdemelt alvással (najó, a repülőjáratokon bólogattam azért 2x30 percet).

Óriási alvás azért nem kerekedett, hajnalban valami iszonyú utcai zajra ébredtem, aztán 6-kor meg kipattant a szemem, úgyhogy az ágyban elintéztem még ezt-azt a további úticélokkal kapcsolatban (pl hol kéne aludni holnap, stb.)

Komótos reggelizgetés után nyakamba vettem a várost, és komoly koncepció nélkül bolyongtam. Nagy bánatomra az összes nevezetes látványosság köré kék fémkerítést emeltek a nőnapi tüntetések alkalmából, így semmit nem lehetett megnézni teljes pompájában - így legalább hazafelé is lesz program. Útközben magamhoz vettem némi tacos a la pastort egy kis frissen facsart narancslével (nyamm), aztán végül beültem egy rendesebb ebédre is, enchilada sauizast enni. Azért nap közepére konstatáltam, hogy bizony nem lenne haszontalan spanyolul is tudni, de egész jól elboldogultam így is, hogy én angolul, a másik fél meg spanyolul beszélt :)

Egyébként az utcák zajosak, nagy a forgalom, szeretnek dudálni, az árusok konstans kiabálnak, hogy éppen mit lehet náluk venni, vannak furcsa, parkőr egyenruhás zenészek (organilleros), akik valamilyen zenedobozt cipelnek és azt tekerve zenélnek a város különböző pontjain. A forgalmat szinte minden kereszteződésben rendőrök irányítják síppal, annak ellenére, hogy vannak közlekedési lámpák. A vezetési stílus elég dinamikus, nem tudom, hogy szűkebbek is a sávok, vagy csak simán szuper közel mennek egymáshoz, de mindenesetre elsőre sokkoló volt. Rengeteg taxis van egyébként, simán utánad kiabálnak az utca túloldaláról - állítólag az ilyen hagyományos taxisok szokták a haverjaikkal kiraboltatni az utasokat.

Amitől kicsit furcsán néz ki a város, hogy a legtöbb boltnak nincs kirakata, hanem sima "garázs ajtóval" záródik, így elrondítva a legszebb koloniális épületeket is (ez Ázsiában is nagyon megy egyébként).

Ja, és kóstoltam fűszeres szöcskét is, de igazából eléggé semmilyen. A mini poloskának kinéző rovarokra azért nem fanyalodtam rá, de valami lárvaszerűt kipróbálnék. (Megvan az Oroszlánkirályból az a rész, amikor Timon levadászik egy guszta kukacot?)

Az emberek egyébként kedvesek, nem is nyomulnak agresszívan, meg nagyon örülnek, amikor próbálom kinyögni balta spanyol kiejtéssel, hogy mit szeretnék. Még egy tinilány is odajött hozzám, nagyon lelkesen magyarázott még azután is, hogy közöltem, hogy csak angolul fog menni, aztán hirtelen előrántott a retiküljéből egy tucat nyalókat (legnagyobb meglepetésemre), hogy ugyan vegyek már tőle - ne kérdezd :D

A covidot egyébként egész komolyan veszik, minden üzletben fertőtlenítened kell a kezed, és megmérik a lázad is. Az utcán maszkot kell hordani, legnagyobb bánatomra - viszont állítólag a Yucatánon már kevésbé szigorúak (aka leszarják).

A városnézésnek 2-kor véget kellett vetnem, hogy kiérjek a reptérre, mert a következő úticél Palenque, Chiapas régióban, ami épp annyira van messze, hogy ide már inkább repülővel érkezzek. Nagy mellénnyel úgy terveztem, hogy majd most jól megoldom a kijutásomat tömegközlekedéssel, de annyira tökölősre sikeredett az egész folyamat (elmenni a legközelebbi metróig, ott beszerezni a metrókártyát, majd átmenni a legközelebbi reptéri busz megállójáig, miközben persze eltévedtem, majd várni a buszt, ami nem jött...) - úgyhogy az utolsó pillanatban feladtam és übert hívtam....amivel végül pont időre kiértem, volt is bennem némi pánik, amin nem segített, hogy a világ repterei közül biztos, hogy a mexikói reptéri szekusok dolgoznak a leglelkiismeretesebben, ugyanis a mi sorunkban mindenkit kipakoltattak - és persze egész véletlenül csak gringók voltak a sorban :)

Aeromexicoval repülni kellemes meglepetés volt, potom pénzért lehetett filmet is nézni útközben, meg még egy miniatűr csomag mogyorót is hozzávágtak az emberhez, illetve sört is lehetett kérni - a mellettem ülő urak éltek is a lehetőséggel. Röpke másfél óra múlva szinte a dzsungelben landoltunk, majd sikeresen beszereztem a következő két buszjegyem egy szuperkedves a.d.o-s (helyi busztársaság) hölgynél, és kiültem a reptér előtti padokra, a léleksimogatóan meleg, párás levegőre, brutál madárcsicsergéssel aláfestve, agresszív szúnyogtámadással fűszerezve - szerencsére épp annyi időm volt még a reptéren, hogy beszerezzek egy szúnyogriasztót, bár meggyőződésem, hogy ebben a termékben nincs deet - márpedig az kell, még akkor is, ha közben elrohad tőle a bőröd (grátiszként meg tönkre is teheti a ruháidat is :)).

Egy órás várakozás után befutott a buszom, majd két óra zötykölődés után elértem Palenquebe. Itt az a divat, hogy akkora fekvőrendőrök vannak a városokban 100 méterenként, mintha padkára kéne felugratni, emellett az utak sem tükörsimák. Szerencsére nem láttam előre a kisbuszban, hogy a sofőrünk hogy vezet, így békésen el tudtam bóbiskolni, amíg elértük Palenque városkát. Levezető esti séta után pedig megérkeztem a szállásra, majdnem elmentem meginni egy teát, mert persze a buszon indokolatlanul hideg volt, de 15 méter séta után rájöttem, hogy nekem ez ma már nem fog menni, így inkább vettem egy hideg zuhanyt (mert meleg nem volt) és bezuhantam az ágyba.

[kedvesfiok]

Nagy izlandi Q+A

Amióta Izlandon élek, időről-időre kapok kérdéseket az itteni élettel, látványosságokkal, árakkal kapcsolatban, szóval gondoltam, összeszedem ezeket csokorba. Így nekem sem kell folyton ismételgetni magam, és ti is könnyebben megtaláljátok, amit kerestek.

Azoknak, akik nem olyan régóta követnek, és nem értik, mit is csinálok Izlandon: 2017 őszén jött a lehetőség, hogy egy barátnőmmel Izlandon dolgozzunk. Ő végül nem jöhetett, én meg egy ideig fontolgattam, hogy akarok-e nélküle jönni, de aztán úgy éreztem, hogy nem hagyhatom ki a lehetőséget. Mindig is el szerettem volna látogatni ide, de természetesen teljesen más élmény kiköltözni valahová, mint néhány napot/hetet kirándulni. 

Eredetileg egy évet terveztem maradni, de annyira megszerettem itt, hogy még néhány hónapot hosszabbítottam. Az soha nem is volt kérdés, hogy előbb-utóbb hazamegyek. Itt egyébként egy üvegház-vendéglőben dolgozok, amiről egyszer írok majd egy külön bejegyzést is. 

De akkor íme, azok a kérdések, amiket ti szoktatok feltenni:

Kirándulni szeretnék...

Mikor érdemes menni?

Rögtön egy olyan kérdéssel indítottam, amit utálok, ugyanis soha nem tudom, erre mit kell válaszolni. Izland minden évszakban gyönyörű és mindig teljesen más, ezért attól függ, mit szeretne látni az ember. Szeptembertől áprilisig, ha szerencséd van, megpillanthatod az északi fényeket. A havas tájak lélegzetelállítóak tudnak lenni, de veszélyesek is. Nagyon hideg nem szokott lenni, viszont a szél borzalmas. Nyáron nincsenek északi fények, viszont vannak zöld, virágos mezők és fehér éjszakák, amikor nem megy le a nap. Nagy melegre nem kell számítani, esőre annál inkább. Vannak látványosságok, amelyek csak nyáron megközelíthetőek, télen ugyanis lezárják az utakat.

Hogyan, honnan lehet Izlandra menni? Mennyire drágák a jegyek?

Én mindig Budapestről repülök. Van direkt járat, és ha időben megveszi az ember a jegyet, teljesen rendben vannak az árak. Izlandon 50 kilométerre van a reptér a fővárostól, de a legtöbb járathoz vannak buszjáratok igazítva. Reykjavíkot leszámítva egyébként borzalmas a tömegközlekedés az országban, mondhatni nincs is, szóval ha többet szeretne jönni-menni az ember, mindenképpen érdemes autót bérelni. Ezt már a reptéren meg lehet tenni, és ott állítólag valamivel olcsóbb is.

Hogyan érdemes Izlandon közlekedni?

Mint már mondtam, buszjárat kevés van, ritkán járnak és drágák, szóval abban nem érdemes gondolkodni. Ha több helyre szeretne eljutni az ember, ajánlott autót bérelni, ami természetesen nem olcsó mulatság, de akkor legalább nem függsz senkitől, akkor és oda mész, ahová szeretnél. Egy másik, népszerű megoldás a fizetett kirándulás. Ebből nagyon sok van. Az idegenvezetők általában jó fejek, rengeteg helyre el lehet így jutni, és információkat is kap arról az ember, ahol éppen jár. Általában úgy rakják össze a programot, hogy az mindenki számára kényelmes legyen, fotózási és uzsonna lehetőségekkel, de ha szeretsz a saját fejed után menni és felfedezőset játszani, akkor ezeket nem fogod annyira szeretni. 

Ezt a két céget egyébként szeretettel tudom ajánlani: Reykjavík Excursions, Hidden Iceland

Lehet-e stoppolni?

Lehet! Nekem Izland előtt szinte alig volt stoppolási élményem, az is mindig társaságban, szóval elmondhatom, hogy itt egy év alatt többször stoppoltam, mint addig egész életemben. Egyedül és másokkal is próbáltam, egy-két embert általában gyorsan felvesznek, hárommal már kicsit problémásabb. A turistáknak gyakran van plusz hely az autójukban, de a helyiek is kedvesek és segítőkészek. Izland a világ egyik legbiztonságosabb országa, de természetesen itt sem szabad vakon megbízni senkiben, a józan paraszti eszetekre mindig hallgassatok.

A sziget melyik részére érdemes menni?

Ez teljesen attól függ, mennyi időt szeretne rászánni az ember. Amit semmiképpen sem szabad kihagyni, az a déli part és az Arany Körút. Ezek viszonylag közel vannak Reykjavíkhoz, szóval ha ott szálltok meg, egynapos kirándulásokkal is sok mindent meg lehet nézni. Ha lundákat (puffinokat) szeretnétek látni, arra legjobb a Vestmannaeyjar, arra külön rá kell szánni egy napot. Ami még népszerű és viszonylag gyorsan megközelíthető, az a nyugati fjordok, arra számolni kell legalább 2-3 napot, úgy, hogy valahol azon a környének megszáll az ember. Akik hosszabb időre jönnek, vagy a déli részt már ismerik, körbeutazzák a szigetet. A körút (Ring Road) hossza körülbelül 1300 km, egy nap alatt levezethető, de érdemes rászánni egy-két hetet.

Mennyi időt érdemes szánni egy izlandi kirándulásra?

Én már másfél éve itt vagyok és alig láttam valamit a szigetből. Heteket, hónapokat is el lehetne tölteni csak kirándulással. Izland a természetről és annak szépségeiről szól, ha pedig minden apró vízesést, minden hatalmas sziklát értékelsz, soha nem fogsz tudni betelni ezzel az országgal. Ha mondjuk három napom lenne itt, azt a következőkkel tölteném: Arany Körút, déli part, Reykjanes félsziget. A fővárosra néhány óránál többet nem szánnék. Ha lenne egy hetem, az Arany Körútnak adnék két napot, belevenném például a Titkos Lagúnát és a Bruarfoss vízesést, és elmennék lundákat keresni. Tíz nap alatt felfedezném a nyugati fjordokat is.

Szerinted mennyit fogok kajára költeni?

Ez megint egy olyan kérdés, amire nem tudok válaszolni. Én nagyjából vegán vagyok, szóval nem biztos, hogy az én véleményem mindenki számára mérvadó, az viszont tény, hogy Izland drága ország. Nagyon drága. Ha Romániához viszonyítjuk, minden duplája, de inkább háromszorosa az otthoni áraknak. Én, amikor kirándulok, szeretek minél több vendéglőt kipróbálni, de Izlandon ezt nem tanácsolnám. Érdemesebb nagyobb üzletekben bevásárolni, és látványosságokra vagy üzemenyagara költeni az így megspórolt pénzt. Hogy csak egy példát mondjak: tavaly, miután Lengyelországból visszajöttem Izlandra, kimentünk ebédelni, és többet fizettem az ebédemre, mint három éjszaka szállásra Gdanskban...

Milyen ruhát pakoljak?

Vízállót! az évszktól függetlenül. Esőre és szélre télen-nyáron kell számítani. Esernyőt a szél miatt nem igazán lehet használni. Nyáron, ha kisüt a nap, egészen meleg tud lenni, viszont ha jön egy felhő, máris fázik az ember, szóval érdemes akkor is rétegesen öltözni. Télen nincsenek nagy mínusz fokok, viszont a szél nagyon be tud bújni az ember bőre alá. Cipőből is sportosat, vízállót ajánlok.

Dolgozni szeretnék...

Hol, hogy kezdjem? Mennyire nehéz munkát találni Izlandon?

Őszintén, fogalmam sincs. Én abban a kivételes és nagyon szerencsés helyzetben voltam, hogy nem kerestem a munkát, a barátnőimen keresztül talált rám a lehetőség. De volt olyan kolleganőm, aki kb 100 emailt írt, míg felvették a vendéglőbe, ahol én is dolgozom. A nyári szezonra mindenképpen könnyebb munkát találni, ilyenkor rendeteg a turista és vendégházakban, vendéglőkben gyakran keresnek embereket. Én kinéznék néhány szimpatikus helyet, és elkezdenék írogatni nekik.

Kell-e izlandiul tudni?

Ha a turizmusban talál munkát az ember, nem. Rengeteg a külföldi és a helyiek is mind beszélnek angolul. Persze, ha már hosszabb ideje itt vagy, időnként csúnyán fognak nézni, hogy miért nem vagy képes még mindig a nyelvükön megszólalni, amit amúgy teljesen jogosnak tartok. Vannak egyébként lehetőségek, például a szakszervezetek által támogatott nyelvórák, amik nem kerülnek sokba, szóval aki szeretne tanulni, annak segítenek.

Mennyire drága a megélhetés?

Ez függ attól, hogy Reykjavíkban vagy vidéken él-e az ember, de röviden: nagyon. Én csak kajára többet költök itt, mint amennyit otthon egy egész hónapban kerestem, lakbérre szintúgy, a fővárosi lakbérek pedig többszörösei annak, amit tőlünk kérnek. Viszont így is sikerül kirándulni és félretenni is, szóval lehet azért jól keresni. Ruhát, cipőt, ilyesmit vásárolni itt nem érdemes, mert minden nagyon drága, ha viszont külföldről rendeled, néha iszonyatosan magas vámot kell fizetni. Ha mondjuk néhány hónapra, pénzt gyűjteni jön az ember, érdemes kicsit meghúzni a nadrágszíjat, és úgy a fizetés felét (vagy többet is) félre lehet tenni. Ha világot látni, kirándulni szeretnél, ahogy én is, Izland arra is remek hely.

Kell-e vízum, útlevél, szerződés, biztosítás stb?

Európából lehet személyivel is jönni. Ha dolgozni szeretnél, kérni kell egy izlandi személyi számot, ezt általában a munkáltató segít elintézni. Betegbiztosítás az első hat hónapra NINCS, viszont, ha ezalatt az időszak alatt történik veled valami, és fizetned kell, a hat hónap után visszakérheted a pénzt. Állítólag. Egyébként több szempontból érdemes hosszabb időre jönni, a szakszervezet is nagyon sok mindenben támogat (nyelvleckék, uszoda- és terembérlet, olcsó szállások stb.).

Ennyi jutott most eszembe, ha vannak még kérdéseitek, böngésszetek a blogomon az Izland fül alatt, de nyugodtan írhattok is, ha tudok, segítek. Én mindig mindenkinek mondom, hogy Izlandra legalább egyszer az életben el kell jutni, mindegy, hogy kirándulni, dolgozni vagy tanulni, ha tehetitek, gyertek. A világon semmihez sem fogható élmény.

[ayahuascahungary]

A szellem gyógyulása az Ayahuasca tükrében

A szellem gyógyulása az Ayahuasca tükrében

Ez a cikk pusztán a saját véleményemet írja le, mely nem azonos semmilyen orvosi kísérlettel, pusztán megtapasztalásokra támaszkodik. Szóval mégis mi a különbség amikor az Aya gyógyít, és amikor a gyógyszerek? Miért nem tudja kiváltani az Ayahuasca gyógyító potenciálját egy Fluoxetine, Paroxetine, vagy Alprazolam alapú antidepresszáns?

A rövid válasz, hogy mert teljesen másként, mondhatni ellentétesen működik.

A hosszabb válaszhoz magát a gyógyítandó lényt érdemes teljesen másként megközelíteni, aki egy kicsit összetettebb mint az elsőre látszik.

A mai orvoslás főként tüneti kezelésről szól. Nem tudni már, hogy a tőzsdék állandóságra való fals törekvése, vagy valamiféle hamis biztonságérzet iránti vágy, "a falka erős" típusú gondolatok vezették el az embert az utóbbi 100 évben oda, hogy kizárólag tünetet kezeljen és ebben tökéletes profizmust érjen el. Ez a jelenség szoros összefonódásban tekeredett a fogyasztói társadalommal, a tervezett elavulással, és különféle inflációs pénzbetegségekkel az emberiség nyakára.

Mindez mögött a testiség áll, ahol az ember fájdalma megáll a bőrbe szúrt tű, a fájdalmas duzzanat, vagy a lelki veszteség fogalmánál. Ebben a világban az "épp testben épp lélek" új értelmet nyert, ami hasonlatos egy eladásra kínált szanaszét rothadó Zsiguli ecsettel történő lilára festéséből,aminek belsejéből a befészkelt bogarakat is gőzborotvával csapatta ki a "gondos " tulaj, aki azért a végére belevág egy Wunderbaumot. Szép is, jó is, de valahogy nem az igazi. Ha jól nézel ki, ha jó a kocsid, jó a házad, van valami extrém hobbid, te vagy az élet császára. Közben rengetegen érezzük, hogy a rák, az Iszlám állam, a demencia, az állatok húsüzemi kínzása, az Afrikát sújtó élelmezési problémák, Grönland mind mind csak középre húzzák a mérleg nyelvét. A szellemtől való távolság függvényében sokasodnak globális szinten ezek a szomorú dolgok, és nem vagy egyedül, ha azt érzed, hogy egyre szörnyűbb magaslatokba emelkednek. A bolygó globális léte általánosan romlik, de hülyék vagyunk észrevenni a párhuzamot jégolvadás és az emberi lélek éhezése között. Egyszerűen érzi még a legkevélyebb lélek is, hogy ez így nem jó, és amikor átlép a kéregetőn, nem gondol bele a helyzet fokozatos globális pokolizációjába. Szimplán a saját gondjával elfoglalva eltereli figyelmét, mély levegőt vesz és megy, nem áll meg.

Az Ayahuasca nem kezel tünetet. Aki abban reménykedik, hogy eszközként a szájához emelve "Isten Angyalai" aranyseregekkel gyémántokkal díszített ezüsttankhajókkal beállnak nyomorúságos életének zászlóshajója, vagy inkább kenuja elé, az hatalmasat fog koppanni. Ez szimplán azért történik, mert sokan azt gondolják, hogy az Aya megáll a mindenféle halucinációk, látomások szintjén, és meglepődve pislognak mint béka a lecsóban, ha kezd kiderülni mennyire is mély a nyúl ürege. Én is egyébként. Évek voltak rájönni, de újra és újra emlékeztetnem kell magamat, hogy bár elsőre káromlásnak hangzik, de nem az Ayahuasca gyógyított meg valójában. Ő csak előidézett egy állapotot, ahol látni engedte világomat és magamat. De nem akarok ennyire előre rohanni.

Mi is történik? Mi történik a sok évnyi kísérletezés eredményeként közforgalomba került, és működő gyógyszerek esetén, és mi az Ayahuascánál? Miért teljesen ellentétes a folyamat? Az Ayahuasca arra az időkre nyúlik vissza, amikor az emberek jól akarták magukat érezni szőröstül bőröstül, nem csak úgy látványilag. (az élet fintora, hogy úgy mutatják bea köztudatban, mint szer, amitől látványilag akarod magad jól érezni, nem szőröstül bőröstül.) A tudomány a "jól"-ra teszi mai napig a hangsúlyt, az Ayahuasca még mindig arra, hogy "érezni". Gyógyszereink semmivel sem különbek a léleknek, mint bármelyik Tescos párizsi a testnek. Legfeljebb a több reklámból több kísérletre futotta, ezzel hamis biztonságérzetet generálva sokaknak.

Nehéz ezt leírni, de talán azt mondanám, hogy megértsük, vonatkoztassunk el picit a "minden baj forrása a test" megközelítéstől. Feltételezzünk egy lelket és egy szellemet, ahogy vallások ezrei egybehangzóan ebbe az irányba helyezik a boldogság kulcsát. A lélekről lenne itt szó, amit sokan hisznek, sokan nem hisznek, de ha bármelyik ateistának felteszed a kérdést, hogy mit érzett, mi volt, mielőtt megszületett, senki nem fog tudni rá válaszolni. Sőt, tudatának konkrét "tudatra ébredését" se tudja behatározni, hogy "eddig nem voltam, és igen, itt már voltam...". Nem tudja, honnan jött, és ezért azt sem tudja, hová tart. Él itt pár évet, körbeveszik szerencsés esetben olyan események, és emberek, amikkel, akikkel élvezi az együttlétet, de hogy valójában hová tart, arról foggalma sincs. A halálról pedig konkrétan csak találgat mivel egy szörnyű és igen szar dolog. Jobb hijján ezért próbálja az életét minél boldogabban élni, ami az "itt és most" valamiféle maradványa, de ha nem használja magát a jelenlét képességét, hajlamos követni a beváltnak tűnő viselkedési sémákat. Ez legyen vallás, világnézet, vagy bármiféle kollektív irányzat egészen a divatig. Reménykedik a kollektív megvilágosodásban, amiről legbelül a szellem mosolyogva állapítja meg, hogy valójában sosem létezett, de csöndben szemléli a próbálkozásokat. A szellem ráér, rengeteg ideje van, idő felett áll a sztori pedig izgalmas. Tudja jól a végkifejletet, amit nevezhetünk szingularitásnak, vagy bennemaradásnak a megvilágosodás állapotában, találkozás Istennel, és millióféle csodás megfogalmazásban írták le azt az Origót, ahová időtlenül tart mindenki aki született. A szellem nem egyén. Ő az egy. Ezt az egyet érzi ott bent az én és a te, magyarán mindenki. A szellemnek nincs ideje, illetve van, de nem ígazán leírható a másodperchez hasonló hullámfüggvénnyel. Nála a tapasztalás a mértékegység, amitől a sztori roboghat tovább. A tapasztalás ami minden egyes új bittel közeleb hozza a teljes testet az oszthatatlan és romolhatatlan egység állapotához. Működik kollektívan és egyénileg is, de feldolgozni csak az egyén képes (már az emlősöknél).

Ezt az egységet már részeiben is megtapasztalni hatalmas örömforrás, illetve sokak szerint maga "AZ" öröm. De a lélek öröme nem azonos egy jó viccel. A szellemmel való kapcsolatkor az ember egyszerűen befagy, megdermed csak néz és nem érez mást, minthogy jó élni és kra szeretik. Ha megkérdezed ebben az állapotban, hogy mi az eredője ennek az egésznek, az ember csak széttárja a karját és mosolyog többnyire. Észre sem veszi, hogy ezzel a mozdulattal pont a mindenséget mutatja meg. Az anyag alap természete a boldogság. Ez egy katartikus állapot, amiben a szavak csak a test reakcióit képesek leírni könnyektől takonyig, és nevetésig, melyek sokszor egyszerre játszódnak le, de a mögöttük lévő folyamat a lélek kifejezhetetlen nyelvén íródott. Szó már a kapuban elfogy. Sokan úgy írják le, hogy megfürödnek a szeretetben. Ehhez az ősi forráshoz tud hozzákapcsolódni a lélek, és mint a nap fénylő lángtengere, egyetlen találkozást követően is örökké világítani fog az emberben. Ez az a pont, ami leperzsel minden lelki nyavaját az emberről. Ha találkoztál vele, mindig vissza-vissza térhetsz hozzá. Sőt, sokan értik meg annál a pontnál, hogy innen jöttek, és ide is fognak visszamenni egykor és ez túlmutat bármiféle pszichedelikumon. Létezik egyfajta önálló mozgása ennek a dolognak, mely pszichedelikumoktól, jógától, csodás élethelyzetektől függetlenül is, mint napkitörések, el-el kapják az embert. Az idegtudomány ezt manapság becsmérlően backflashnek titulálja, de ha az átélt élmény milyenségét is górcső alá vesszük, okvetlenül szem elé kerül Pünkösd ünnepe, amit Pál is csak több-kevesebb sikerrel tudott szavakba önteni az apostolok cselekedeteiben. Inkább az eseményeket írta csak le, és nem hegyezte ki arra, hogy ez a hétköznapi valóságban zajlott e, avagy halucinációkkal vegyes állapot lehetett e? Abból az okból, mert ennek valósága ott és akkor teljesen másodlagos volt, és talán mert el akarta kerülni a közfelháborodást. Könnyebb volt tovább adni a fényt így talán szóban.

A gyógyszerek és az Ayahuasca is a megtapasztalás útját képesek módosítani. Sarokkövem és az évek alatt sem tudtam elfogadni az ópiátokat, tudati tompítókat, mivel pont hogy a fentebb leírt tapasztalást lassítják, zombisítanak, kicsit vagy nagyon és az amúgy is rettentő nehéz de egyetlen utamat képesek akár éveken keresztül blokkolni. Érdemes felidézni a halálélményhez kapcsolódó "lepereg életem filmje" típusú megéléseket. Ezek vallásoktól függetlenül csak a jelenlét pontjaiból épülnek fel. Csak azt érdemes gyűjteni, csak azzal érdemes foglalkozni, ami a jelenlétet növeli. Tapasztalatom szerint az Ayahuasca is egy ilyenfajta jelenlét élményt képes adni. Ezt a pharmakologiailag összetett folyadékot, pontosabban az általa átélt élményt sokan a szülés, vagy halálközeli megélésekhez hasonlítják. Ezt egyébként a neten millió számra fellelhető EEG vizsgálatok is alátámasztják. Csúnyán szólva valójában a mindenféle csecsebecse látványokat leszámítva semmi mást nem csinál valójában az Ayahuasca nagyobb mennyiségben, mint "kivégez", kivérezteti a szellemet végletesen abba az állapotba amiről az ember meggyőződése, hogy ott már nincs is élet. Ez nem egy könnyű állapot, és messze nem csak Ayahuascától lehet ezt átélni. "G"- barátom mondása szerint "Minden pszichedelikum". Bármilyen növényi származék, a só, a víz, a szén, a vas, minden létező anyagból lehet annyit bevinni, hogy pszichedelikus állapotba kerüljön az ember, legfeljebb nem igazán éli túl, ami azért szempont... A lelki fájdalmak is hasonlóan működnek. Vannak olyan élethelyzetek, melyek a tudaton keresztül mutatnak patológiás elváltozásokat. Ezt megelőzően maga a jelenlét az, ami egy ilyen összetetten szar helyzetben belemar az emberbe, illetve abba a valamibe, amit az ember önnön magának hitt. Az Ayahuasca nem tesz mást valójában, mint a megélt halál élményt tolja el, bontja szét összetevőire és ezzel úgy tesz tapasztalásra képessé, hogy közben életben hagy. Ez az a pont, ahol meg tudod érteni, hogy miért nem vagy képes önnön magadat meggyógyítani sokszor? Hasonló a helyzet a fához láncolt ember helyzetével, aki szabadulás gyanánt csak csontfűrészt kapott, mely a vas láncon kicsorbul. Képtelen vagy kárt okozni magadnak. A benned élő defektusok pedig ezt tudva módszeresen hazudják számodra azt, hogy "ők te vagy" valójában. A fájdalom, amit a tőlük történő elváláskor érzel, tiédnek hazudják. Az egyetlen hely, ahol nem képesek életben maradni, a jelenlét, ami fájdalmasan valóságos. A "lélekjelenlét" állapota. A lélek alap állapota az alvás. Minél mélyebben alszol, annál hangosabban ordítanak a szellem szolgalényei, és annál keményebb jelmezt öltenek arra az éjszakára.

Egy ilyen állapot csúcspontjához nem is kell feltétlenül pszichedelikus tripre gondolni. Napjainkban végre kezd összemosódni a spiritualimus és valóság fogalma. Kicsiben elég épp a sárga csekkek befizetése a hétköznapi életben, egy régóta halogatott megbeszélés a főnököddel, hogy több pénzt akarsz, egy került bocsánatkérés anyádtól, egy sírás, egy önfeledt nevetés, egy autóbaleset bármi. Mind alkalmasak megölni a "démonodat". Helyét az a semmi veszi át lehet csak egész aprón, de a helyzet komolyságának függvényében akár nagyban is, amire azt mondja a köznyelv, hogy "leesett a kő a szívedről". Könnyedtséget érzel és valamiféle annyira természetes állapotot, amit én sokszor belegondolva nem is értek, hogy miért hagytam el, mert így annyival jobb lenni. Súlyok nélkül. Pedig csak egy-egy apró lépést kellett megtegyek az életben. A megtapasztalás mennyisége szerintem mindenkinek ki van számolva kőkeményen. Épp ezért a különféle suicid öngyi megnyilvánulások egy árva szöget nem fognak odébb tenni az egészben.Sőt. Az utolsó percekben az egész fel nem használt megtapasztalás-energiát csőstül kapod olyankor a nyakadba. Mivel kellően gyors voltál, felételezem, ehhez mindenféle bonus kuponok is járnak. A rossz hír tehát, hogy mind ugyanazon az úton megyünk végig csak a grafika más. A jó pedig, hogy mind ugyanazon az úton megyünk végig csak más a grafika.

Az Ayahuascára sokan mondják hogy felér hét év meditációval, de azt kevesen említik, hogy az egész időt lótusz ülésben ülve gondolták. Rövidebb út, igen, de ahogy toronyiránt is fel lehet jutni a hegyre gyorsan, úgy itt is meg-megmarnak az útszéli bokrok,és jó pár pókhálón áttörsz az alatt az este alatt.

A tudat újbóli elsüllyedése Legyen az gyógyszer, vagy Aya, egybehangzóan meg lehet határozni a használatot követő süllyedési szakaszt. Az Aya a jelenlétben fürdet meg, ezért inkább erről beszélnék pár szót. Egy ilyen jelenlét élményt követően rengeteg dolog megváltozik az ember életében. Felmerül a kérdés, hogy merre tovább? Most hogyan legyen? A súly édes, amit kaptál, szinte félsz, hogy nem fogod elbírni. A félelem itt is a megismerés előtti idő maradványa. Mondod boldog boldogtalannak hogy mit éltél át, mint Mózes amikor sugárzó arccal a kőtáblákkal lejött. Szinte táncolt :) Beleszaladsz jó pár pofonba. Csodálkozol, hogy nem értik az emberek a csodát. Elkezdesz gondolkodni hogy talán meg sem gyógyultál. Szándékosan nem írok Ayahuascát. Bent egységet éreztél, ebben a világban rengeteg kétség található. Abban a pillanatban, hogy leemelted figyelmedet az egységről, arról a csodáról, amit megéltél, kétségbe fogsz esni, legfeljebb tartod magad. Maradj mozdulatlan. Maradj tevékeny, de maradj szemlélő. A kétség, a félelem semmi mást nem tesznek, mint útjelzőként figyelmeztetnek, mint részeg sofőrt az elsodort fényvisszaverő oszlopok, hogy kezdesz letérni. Amint elengeded az érzéseidet és visszavonulsz szemlélőnek, fájdalmad ahhoz válik hasonlóvá, mintha a megölt áldozat fájdalmát hasonlítanád ahhoz, aki mindezt egy plazmatévén nézi, jó esetben popkornt ropogtatva. Kérdezheted, hogy jó-jó, de akkor mi is történt valójában? Akkor most meggyógyultam vagy sem? A válaszom, hogy valójában beteg sem voltál, de ha keresed hogy mi kínzott, meg fogod találni. Ezek az erők, mint tyúk a takonyra, ha nem vagy résen előbb utóbb ismét körbe fognak venni, és el fog jönni az idő ismét, hogy nyakig fogsz bennük gázolni. Mégis mit tehetek ellene? Ellene semmit. Gondolkoztál már azon, hogy sok vallásban a "Nagy Szellemmel" való kapcsolat valamiféle felnőtté avatás? Itt is így zajlott. Felnőtté kell válnod, meg kell acélosítanod tudatodat, hogy a jelenlétből ne kalandozz el. A felnőtt lélek tudja, hogy nem maradhat élő ember huzamosan a jelenlétben, de azzal is tisztában van, hogy kötelessége azt minden áldott nap keresni. A legsötétebb dzsungelekben is lámpásként fog világítani a szív jelenléte számodra onnantól, hogy találkoztatok és üzemanyagot fog adni minden napra ha figyeled. Vedd észre a figyelem kardját, és használd. Ha ezekkel jól bánsz, emberi kapcsolataid, egészséged, közérzeted követni fogják a tudatod állapotát annak függvényében, hogy a figyelem kardjával épp merre dolgozol. Ne felejtsd el minden nap megmártani abban az izzó szeretetben, ahol egyszer jártál már, és észre fogod venni, hogy teljesen másképp dolgozik.

Ez a felnőtté válás első pillanata. Amikor rájössz, hogy a figyelem kardja volt az, ami létrehozta a depressziódat, a fájdalmadat. Hogy a monológok a fejedben sokszor egy rossz tanár, egy nővér vagy épp a szüleid hangján hangzottak el, csak mivel eddig ebben nőttél fel. Tök természetes volt, hogy a "Mégis hogyan képzeled?", vagy a "Megint te vagy a leggyengébb láncszem..." kezdetű megjegyzései ellen fejben sosem emeltél szót, mert egy pici gyereknek mondták valójában. De erről legközelebb... Maradj az origódban. Ogre

[hogwartsforus]

Alan Rimes

27-e reggelén, Brentford városka kertvárosi részén a Rimes család békésen reggelizik

anya újabb adag tükörtojást tesz az étkezőasztalra (4 férfival együtt élni sok ételt, és még több főzést jelent), mire a három fiú - Michael, Alan és David - éhesen lecsap rá

apa éppen lekvárral keni meg az öt éves kislány, Sheila pirítósát, amikor a családi ház csengője dallamosan felcsendül

a szülők értetlenül néznek egymásra, nem tudják elképzelni, hogy ki jött hozzájuk szombat reggel, pontosan 9 órakot látogatóba

zavartan igyekeznek megtippelni, vajon valamelyik anyós, vagy a postás e az érkező, mire a legidősebb gyerek, Michael (13 éves) szemforgatva feláll, és magára vállalja az ajtónyitó szerepét

a fiú komótos unottsággal tárja ki az ajtót, majd megütközve tetőtől talpig végig méri a jövevényt, aki az öccsét, Alant keresi

Michael kimenti magát a sötét alak szúrós figyelme alól, és a konyhába siet, ahol döbbenten nyilatkozik

Michael: Valami fura maskarába öltözött, postásféle hapsi az.

Anya: Nem mondta, mit akar?

Michael: De. Azt, hogy beszélnie kell Alannel, mert felvették őt az Oxfordra.

anya és apa mindennél nagyobb értetlenséggel állnak fel és mennek az ajtóhoz

Perselus Piton szűkszavúan közli velük, hogy beszélniük kell, ezért szeretne bejönni

öt perc múlva Piton a nappali egyetlen foteljában ül (apa helyén), meglehetősen kényelmetlenül, míg a vele szemben lévő kanapén az egész Rimes család

a házvezető lényegretörő tömörséggel elmondja, hogy mi a helyzet: hogy Alan varázsló, hogy felvették őt a Roxfortba, és hogy mindez mit jelent

a család letaglózva hallgatja, azt hiszik, valami tréfa áldozatai lettek

amikor apa megkérdőjelezi az egészet - a varázsvilágot, az iskolát, magát Pitont -, a bájitalmester elegáns mozdulattal, könnyedén fellobbantja a tüzet a kandallóban

ezek után a Rimes-ok még értetlenebbek

Piton utálja a felvételi levelek kézbesítését, mert megalázónak érzi győzködni az ostoba és hitetlen muglikat -> mindez meg is látszik az arcán és a viselkedésén, mert sürgetőn Alanre néz (szeretne minél hamarabb túllenni a dolgon) és a fiú felé nyújtja a levelet

Piton: Parancsoljon, Mr. Rimes, a felvételről értesítő levél. Ebben minden lényeges információ, amiről tudni érdemes, benne van.

Alan: Köszönöm, professzor!

Alan udvariasan, mi több, tiszteletteljesen igyekszik megkönnyebbíteni a látszólag önmagát rosszul érző Piton helyzetét, ezért gyorsan kapcsol és elveszi a levelet

Piton értékeli a gyerek gesztusát, és azt, hogy nem csapott hisztérikus örömujjongást, hanem megőrizte a higgadtságát

tanulságként levonja, hogy az egész családból a fiú az egyetlen értelmes lény (még önmaga előtt is titokban ismeri csak el, hogy örülne annak, ha Alan Rimes az ő házába kerülne)

miután Alan nem tesz fel egyetlen fárasztó kérdést sem - amiből a hozzá hasonló kölykök általában kimeríthetetlen mennyiséggel rendelkeznek - Piton távozni készül

Alan, mintha őt nem is lepte volna meg a dolog, miszerint varázsló, teljesen nyugodtan kíséri ki leendő tanárát

a küszöbön halvány, ám hálás mosolyt küld a bájitalmester felé, aki erre elégedett fintorral, további szép nyarat kívánva sarkon fordul és eltűnik a semmiben

[pappito]

Tanulságok

Én magamat elég ügyeskezű alaknak tartom, elfűrészelek szinte bármit, meg szívesen is fúrok-faragok, túlvagyok már pár padló-tapéta-festés kalandon, de ilyen nagy projektet még sose csináltam. Rengeteget tanultam, meg csomót segített egy pajtásom is, meg ami még fontosabb, egy másik pajtásom, aki életvitelszerűen használ illyen motyókat adott kölcsön szögbelövőt meg mitre saw-t meg demolition fűrészt meg izéket. Az egész projekt annyi volt, hogy mindent kibasztunk a fürdőből (kád, mosdó, zuhany) és beraktunk másik zuhanyt, másik mosdót, fűtést, szellőzést, szigetelést és rendes világítást. Easy as...

Az első tanulság, hogy ennek a kiwi-féle házépítésnek, ami a kendácsolás magasiskolája, vannak előnyei, pl. az, hogy mindig lehet találni vagy csinálni megoldást, ha amúgy valami nem adja ki az ívet. Nem lehet mindenre felkészülni és egy amúgy is régebben épült házban mindig vannak meglepetések, a mi házunk se volt kivétel, itt-ott törtük a fejünket erősen, hogy mi legyen. Hátránya viszont, hogy ha annó a builder elkúrt valamit, neked kell helyrehoznod, és igen, valahol elkúrt valamit, vagy a huszonévvel ezelőtti szabályozás megengedett olyan dolgokat, hogy égnek áll a haj.

A második tanulság, hogy a szar szerszám pénzkidobás, hiába szívja a fogát az ember, hogy jó ideig majd nem kell újra a cucc és most sokat kell rá költeni (amikor amúgy is sokat költ éppen a proletár) de amíg használod szopsz vele, és úgyis el kell menni egy rendesért egy ponton.

A harmadik, hogy nem érdemes kis módosítást csinálni, mert úgyis belehajolsz akkora szívásba, hogy lobog a hajad és ha már úgyis szétvered a felét, verd szét az egészet és csináld meg rendesen, legalább arról fogod tudni, hogy becsületesen meg van csinálva. (és kezdhetsz rettegni, hogy a ház többi részén mi lehet, most, hogy már látod a számokat)

Na jöjjön a sok hasznos:

1. rendes kesztyű, főleg bontáshoz. Irtó sok szopástól tudod magad megkímélni, ha áldozol egy kis pénzet (nem drága amúgy) egy rendes kesztyűre, nem kell nittelt rájabőr, de a másfél dolláros gardening gloves-t fel se vedd inkább.

2. bontani is ésszel kell (meg erővel persze) és a bontáshoz vannak célszerszámok. A kalapács szöghúzó vége nem a gipszkarton leverésére való stb. Ezek a motyók nem véletlenül születtek.

3. mérés - állat fontos, sokszor kell, ha bénázol valami ronda lesz vagy nem adja ki. Te ne kövesd el a hibát, hogy bízol az évek óta használt mérőszalagodban, aztán a project egyharmadánál derül ki, hogy szarul mér, kell venni újat (nem drága, ha nem akarsz nikkelezett, nyolcszor laminált, extra széles, 8 méterről is sérülés nélkül leejthetőt bluetooth-al meg lézerrel) és újra mérni minden szart. A milliméter skála az nem véletlenül van ott. 

Emellett szívből ajánlom az un. combination square megvásárlását és használatának elsajátítását, igen hasznos eszköz és ha áldoz az ember 35-55 dollár között egy Stanley-re vagy egy Bahcora, meg húsz percet a használat megtanulására, akkor sokat segít magának a legváratlanabb helyeken. Ha több asztalosmunka adódik, akkor egy speed sqare is jól jöhet, az nagy varázslat, abból mondjuk nem kell Swanson. Ugyanitt jelezném, hogy az olcsó vízszintező az azért olcsó, mert szar. Nincs kivétel. 

4. power tools - ezekkel szép az élet, pláne, hogy ma már szinte mindent lehet akkus verzióban kapni, még körfűrészt is, én egy kicsit régimódi vagyok, mindenből drótost használok, mondjuk én nem járok ki építkezésre meg nem pörgetem a szerszámokat a létra tetején, ha nem muszáj. Ha nagyon erőlködöm, akkor elhiszem, hogy egy bosch, aeg vagy egy ryobi végigcsinál egy napot, de azért megállni egy-két órára, hogy feltöltsd a cuccot az igen bosszantó.mi belefutottunk a szögbelövővel, szerencsére annak csak a vezérlése villanyos, a kis akku gyorsan összeszedte magát. Plusz használat közben tartanod kell az akkut is, és az a negyed-fél kiló is sokat számít már este hat felé. Persze, számít a pénz, de ha a kínai szar harminc dollár, az ozito hatvan, akkor a bosch meg a makita nem véletlenül kétszázötven. Egyébként ilyen faházas-gipszkartonos környezetben a legnagyobb segítség egy multitool, én szerelmes lettem az enyémbe, gyakorlatilag végig elöl volt és a legváratlanabb helyzetekből húzott ki röhögve, remek befektetés volt.

Nyilván vannak ésszerű kompromisszumok, egy szett véső amit jó eséllyel bontsákor szétversz a láthatatlan szögeken nem muszáj, hogy japán kézimunka legyen, jó lesz a húsz dolláros is, pláne, ha van időd meg kedved meg lehetőséged megállni és rendbekapni, élezni, és úgyse Wagoya tetőszerkezetet építesz, hanem vakarod a ragasztót a régi karton alól. Akárki akármit hazudik, neked bármilyen kalapács jó. Persze ne szivasd magad a 4 dolláros szilikon kinyomóval (caulking gun, mastic gun), hanem tegyél rá egy huszast és fütyörészve szilózod ki a jóisten faszát is, de minden vásárlás előtt gondolkozni kell.

Nem mintha végetért volna a projekt, még mindig vannak megoldásra váró apróságok, de ma már itthon zuhanyoztunk. Ja, és mivel a kiwik anno un. low pressure hot water rendszereket építettek be a házaikba (remek lehetőség volt a fillérbaszásra) ha rendes szerelvényeket akarsz a fürdődbe, akkor kidobhatod a picsába az egészet, mert a mains pressure (un. szállodai vagy civilizált) víznyomásra optimalizált szarok, amiből választék is van, nem fognak működni a low pressure bojlerrel. Ez mámma elég sok pénzembe és egy kedves fiatalember öt órai munkájába került, visoznt most van víznyomás és maxy-luxy zuhanyélmény.

Random viccesek:

- hopp a belső fal csak öt centi vastag, nincsenek benne nogok és a fal maga kínai kisgyerekek által öszerágott félfamentes rajzlapból és posszumhányással elegyített köldökszöszből készült, nem lehet bele csavart tenni, neked kell nogokat beleépíteni, ha feltennél egy törülközőtartót

- hopp, a másik belső fal is ilyen, tehát a hálószobai falat ki kell vádni és nogokat beleszerelni, hogy legyen mihez hozzáfogatni a zuhanykabin sínjét, majd nyilván ezt a falat is javítani meg festeni kell

- hopp, a padló un. particle board ami szinte mindient kibír, csak a vizet nem, nyilván ezt kell használni a fürdőben... úgyhogy az egyharmadát ki kell vágni a gecibe körfűrésszel és bontófűrésszel, majd beleszabni egy új darabot, majd nagyjából síkba hozni a régi padlóval

- nagy dölyfösségünkben olyan mosdót szerettünk volna, ami a falhoz van erősítve (hanging) nem a padlón áll, de az előző padlón álló volt és úgy volt belekötve a víz meg a szennyvíz, hogy átfúrták a padlót és a belső polcot a csöveknek, amiről szabályosan le kellett verni a mosdót, majd az összes vezetéket beépíteni a falba a karton alá

- amúgy is bármit akarszt tenni valahova, neked kell studot tenni (szögbelövő roksz!)

- igaz, hogy sztenderd távolságra szoknak lenni a studok, de amikor nem megy be a sztenderd szigetelés és megméred őket, kiderül, hogy sehol sem találták el

- anno jó ötletnek tűnt a fürdőszobai tükröt szanzsén felragasztani a kartonra, úgyhogy végül machetével kellett leverni a falról

- a kád nem olyan hosszú, mint a szoba, sebaj, rakjál a végébe egy darab twobyfour-t és a maradék két centi rést tolt ki szilóval! mi baj lehet?

Összefoglalva, sokat kell gondolkodni meg precízkedni meg odafigyelni a tapasztaltakra, millió apró trükk van ami neked nem jut eszedbe, mások meg kifundálták már. 

JÓZAN ÉSZ! - létezik, ingyen van, használd

Vegyél rendes csavarhúzókat! Ha villanyos behajtót használsz, akkor is vegyél egy szett rendes bitet és a megfelelő csavarhoz használd őket. Egy, a saját hülyeséged miatt szétbaszott csavarfej el tud venni akár 2-3 órát a melóból, plusz ott az ideg, ha kapkodsz, hogy behozd a lemaradást, elbaszol más dolgokat, stb.

Ja, amúgy, ha ezzel mind tisztában voltatok, akkor nem szóltam :)

[parsorosok]

Szülinapomra

Ha lehetne kívánságom, akkor egy kiadós orgazmust kérnék.

Elsőre nem tűnik lehetetlennek, sőt! Minél közelebb vagyok a negyvenhez (most leszek 28), annál magabiztosabb, energikusabb és nőiesebb vagyok. Pont a múltkor írt rám a mentorom, hogy ha szingli lenne, tuti belém zúgna és epedezne értem meg egyebek. Mondom igazán kár, hogy nem szingli mert én is pont mostanában értem meg egy (akár) (monogám) kapcsolatra. És mostmár el is tudnék köteleződni.

Ami nálam ugye azért is nagy szó, mert a cipőfűzőmet sem vagyok képes két egymást követő reggelen ugyanazzal a módszerrel megkötni, és a munkába meneteket is mindig próbálom feldobni valami ismeretlen, addig még észrevétlen homlokzattal, reklámfelirattal, fatörzzsel, madárdallal, akármivel, csak változzon valami napról napra, különben bolondulok meg.

Tehát ehhez képes 38 nap alatt sikerült elérni, hogy legyen egy reggeli rutinom, és ezzel együtt, ahogy Ottlik mondaná: valódi tőkesúlyt kaptam az élettől.

Minden reggel olvasok két oldalt a Bibliából, egy fejezetet a Krisztus követéséből és a Wim Hoff Methodos légzőgyakorlatokat követően hidegzuhannyal frissülök.

Miért "kínzom" magam?

A szép lelkű az oka! Ő ültette belém a magabiztosság, határozottság, az erő és a kitartás iránti vágyat, amikor megjelent a kicsi g előtt Vásárhelyen és éreztem, hogy jelen van. Plusz persze nekem is volt már egy alapom, egy spirituális alaptőkém, amelyre alapozhattam azokat az ismereteket, amelyeket megosztott velem.

Eleinte csak ezeket a tulajdonságokat kerestem: meg akartam szerezni, el akartam sajátítani, szerettem volna tudni, hogy milyen érzés Olyannak lenni. JELEN LENNI.

Aztán rájöttem, hogy ez lehet a titka a figyelmetlenségeimnek is: hogy nem vagyok jelen. UX-esként user testing közben, szakácsként paradicsomvágás közben álmodozom arról, hogy mekkora profi leszek majd egy szép napon és hogy mit kell tennem ehhez. Úgyhogy rá kellett jönnöm, így a hatodik munkahelyváltás után, hogy nem a területtel, hanem a mintákkal van a gond. A magamról való elképzeléseimmel, a tudatosság hiányával, és azzal a bizonyos határozottsággal, kiforrottsággal, amelyet Ottlik tőkesúlynak nevez az iskola a határon-ban, ami mindezt megalapozza és amellyel egyáltalán nem rendelkezem.

Meg kell változtatni a mintákat

A mindent látó táltos asszony, akinél végső elkeseredésemben voltam még húsvét előtt: ő is ezt mondta. Amikor valami nem működik, azt másképp kell próbálni, ugyanazzal a módszerrel csak ugyanazt az eredményt érhetjük el.

Úgyhogy elhatároztam, hogy megalapozom magam. Listát írtam arról, mi az amiről le szeretnék mondani és mi az amire rá szeretnék szokni. És lassan lassan bébi szteppekkel elindultam.

38 nap elég volt arra, hogy felismerjem magamban a mintázatokat, amelyek alapján működöm. A reggeli 2-3 órás magammal töltött idők, a csendességek, a hálaadások és imába foglalt kérdésekre imában megkeresett válaszok olyan felismerésekre juttattak, amelyek a mindennapokban, a munkában, a valodi kapcsolatok, valódi vágyak felismerésében segítenek.

Minél több időt töltök offline/csendben/magammal, annál kevésbé sajnálom, hogy telik és annál pontosabban tudom, hogy mire/kire érdemes költeni

Én, aki egy évvel ezelőtt excel táblázatot akart írni az életéről, hogy nehogy lemaradjon valamiről és pontosan kiszámítható lépésekkel tudja követni és irányítani a sorsát, hogy majd pontosan akkor és pontosan oda érjen ahová szeretne, most adott magának háromnegyed évet csak a tőkesúly kialakítására. Persze ésszel ezt is, nyitott szemmel és szívvel: minél kiforrottabb lélek lakik bennem, annál nagyobb valószínűséggel fog bevonzani egy másik hasonlót vagy annál boldogabban fog tündökölni majd egyedül. Mert ugye a szeretet, a szerelem is átértékelődik, ahogy a testiség is. Már nem ugyanazzal a szeretettel szeretek mint az előző embert például. Hanem még nagyobb szabadsággal és függetlenséggel: egyáltalán nem fáj, ha valaki azt mondja, ő nem úgy szeret. Persze örülnék ha kérne belőle, a szeretetemből, de egyedül is képes vagyok megemészteni. Mert én megosztani akarom az életem, nem kunyerálni azt vagy függővé válni tőle. Viszont csak olyannal, aki hasonlóan érzi, mással már orgazmus sem kell inkább. És ezért olyan nagy kérés szerintem, hogy a 28.-ra kérjek valódi, testreszabott orgazmust. De ha erre nem is, majd a következőre tuti beérik. Saját rutinom betartása a garancia erre. Hogy minden nap kivétel nélkül: esőben, sárban, jóban, rosszban, mint az angolok, akik délután ötkor ha kell ágyúdörgés közepette is, de megisszák azt a "teát". Ilyen életrenddel már el lehet indulni a nagy életben.

És ilyen tőkesúllyal már az sem nevetséges, ha annyira bízom magamban és az életben, hogy még nem is biztos, hogy felvesznek az új kiszemelt munkahelyemre, de én már összepakoltam, lebeszéltem, hogy ki fog elköltöztetni, pedig azt sem tudom hová. Csak annyi biztos, hogy környezetváltásra van szükségem. Így hát megünnepeltem a bébiszteppeket egy mentáscsokis sütikével

És összepakoltam:

[leszmeglondonmagyarfalu]

A honvágy egy furcsa szó

Vagy talán nekem van nem mindennapi koncepcióm az otthon fogalmával kapcsolatban. Mindenesetre ez egy (előreláthatólag igen közhelyes) bejegyzés lesz arról, hogy minek a hiányát is érzem jelenleg leginkább úgy, hogy immár 4 hónapja nem jártam Magyarországon.

Néhány napja, amikor hazafelé sétáltam munkából este, észrevettem, hogy látszanak a csillagok. És hogy ó, milyen szépen látszanak itt, egy fényszennyezéstől többé-kevésbé mentes kisváros fölött, amit amúgy is trágyaszagú legelők és szántók vesznek körül. És ahogy egy idióta módjára kitekert nyakkal felfelé bámulva sétáltam a főút mellett az a klisés gondolatom támadt, hogy hah, az Orion innen nézve is ugyanúgy Orion, mint Magyarországról. Erről persze eszembe jutott, hogy Tiszapüspökiben - ahová táborozni, majd később tábort szervezni jártam nyaranta - milyen vallásos imádattal szoktuk volt bámulni az eget, mert ott aztán tényleg gyönyörűen lehetett látni a csillagokat. Ettől a gondolattól pedig honvágyam lett.

Furcsa érzés, amolyan tompa szorítás gyomortájon. Aki már érezte, annak nem kell bemutatni. De talán a szó még furcsább. Honvágy. Mintha egy földrajzi egység vagy mondjuk egy épület váltaná ki belőled. A hazafiságommal kapcsolatban a cinikus megjegyzéseimből szerintem már mindenki képe jöhetett. Az épületek meg… Hát, amikor haza mész, akkor oda mész, ahol laksz, nem? Akkor meg miért van az, hogy innen, ebből az amúgy tök kedves kisvárosból, ebből a tök klassz lakásból haza vágyok? Hova? A 11. kerületbe, ahol 3 éves koromig éltük? Zuglóba, ahol felnőttem? A Moszkva térre, a Keleti pályaudvarhoz, Szentendrére, ahol nyáron laktam? Esetleg Tiszapüspökibe vagy mondjuk Orfűre a fesztiválra, ahova akárhányszor megérkeztem nyaranta, mindig azt éreztem, hogy hazaértem. Vagy mondjuk New Yorkba, ahol négy éve jártunk apukámékkal, és amikor a húgommal besétáltunk a Central Parkba, ugyanez az érzés fogott el?

Aztán eszembe jutott, hogy amikor hisztis tinédzser korszakomban a legmélyebb lelki szenvedéseimet éltem, hiába voltam otthon, az a mondat zakatolt a fejemben, hogy “Haza, akarok menni.”. Valószínűleg mert az otthon komfortját akartam.

És szerintem ez a honvágy. Egy komfortos, biztonságos közeg utáni vágyakozás. És amikor ezt érzem, nem a “gyönyörű” magyar puszták hiányoznak, nem is a húgyszag és a tarháló csövesek a Blaháról vagy a zuglói lakás, ahol felnőttem, hanem azok a helyzetek, amik kellemessé tették számomra ezeket a helyeket. A helyzeteket pedig általában az emberek teremtik. És hát, mit szépítsem, ők pokolian hiányoznak.

Az emberek, akik pokolian hiányozni fognak. A szemfülesek @thelioncount​ot kiszúrhatják hátul középen.

Persze, itt van Dé, és ez már önmagában nagyon sok komfortot ad, de a családomtól és a barátaimtól most elválaszt vagy 3 ország meg egy tetves világjárvány. És ezen a ponton el is értem oda, amiről igazából a bejegyzést írni terveztem, vagyis hogy hogyan lehet kapcsolatot tartani a “külvilággal” egy külföldi országból.

Bizonyos szempontból szerencsések vagyunk ezzel a szájbakúrt coviddal, mert a korlátozásoknka hála, egy sor közösségi esemény az online térbe tevődött át és így nem maradunk ki semmiből. Nem tudom persze, hogy alapjáraton mennyire tudnánk hazautazni ezekre. Alapvetően nem tudom, hogy mi, hogyan lenne más, ha nem lenne a járvány. Talán az is szerencsés összességében, hogy nincs összehasonlítási alapom.

Na, de a kapcsolattartásról. Gondolom, mostanra többé-kevésbé mindenki megjárta már a Zoom-meetingek, Discord-dumálások, Google Meeten tartott szülinapi “bulik” poklát. A személyes találkozókhoz képest határozottan megvan az az előnyük, hogy innen, Angliából is hibátlanul be lehet csatlakozni. De sajnos a hiányérzetet ritkán tudják csökkenteni. Arra viszont mindenképpen jók, hogy az egyébként időnként magasra csapó szociális igényeimet valamelyest kielégítsék.

Időnként közös filmezés a program a családdal, a baráti társaságunk az elmúlt évben hatalmasat taroló Among Usra kapott rá nagyon, így kb minden héten játszunk és közben persze updatelődünk is, hogy kivel mi a helyzet, a kocsmázós közösségünk kalózként alkoholizál a Sea of Thieves játékban, ami közben szintén van annyi downtime, hogy kényelmesen lehet csevegni. Családi körben inkább a társasjátékok preferáltak, amiket a Boardgame Arenán lehet kényelmesen online játszani.

Partykra a Steammel telepíthető Jackbox-játékok váltak be tök jól, azok közül is a Fibbage, a Quiplash, a Survive the Internet és a Split the Room jöttek be a legjobban. Szoktuk még játszani a pofátlanul szar kivitelezésű, de egyébként a célnak megfelelő Cards Against Humanityt koppintó Xyzzy-t. El lehet így lenni, persze, de nem ugyanaz. Épp csak nem tudom, hogy inkább a járvány vagy inkább  a kiköltözés miatt van-e így. Remélem, hamarosan ki tud derülni!

Egyelőre úgy számolok, hogy május elején talán haza fogok tudni menni, de itt röpködnek az olyan jellegű hírek, hogy idén sem érdemes nyári vakációzásra számítani. Legalábbis a kollégáim azt mondták. Én mér nem nagyon követek ilyen jellegű híreket, mert attól úgysem változik semmi, hogy tudok róla, hogy milyen szar a helyzet. Majd lesz, ahogy lesz.